magáért beszél

Hívő, feminista, queer kulturális blog

Hívő, feminista, queer kulturális blog

Vallási Trauma

2017. augusztus 23. - tuszki

A keresztény LMBTQ+ csoportok európai fóruma egy négy napos képzést szervezett kelet-közép európai aktivistáknak, keresztény-LMBTQ+ csoportok vezetőinek, pszichológusoknak – egyszóval olyan embereknek, akik mindennapi munkájuk során a (korábbi) vallás(uk) által traumatizált keresztény-LMBTQ+ emberekkel foglalkoznak. A képzés „Vallási trauma és internalizált LMBTQ+-fóbia” címmel volt meghirdetve, de végül csak az előbbiről volt szó. Menet közben ugyanis kiderült, hogy a legtöbb résztvevő inkább erre tartana igényt. Nem csak a segítő foglalkozások kapcsán beszélgettünk a vallás okozta traumáról, de előkerültek a résztvevők saját történetei is – előtte pedig a történetek feldolgozásához, meghallgatásához kaptunk segédeszközöket.

Azért jelentkeztem erre a tréningre, mert amellett, hogy sajnos sok, az egyház(uk), vallás(uk) részéről traumatizált LMBTQ+ embert ismerek, idén elkezdem teológiai tanulmányaimat azzal a céllal, hogy lelkész legyek. Szeretném Isten mindenkire kiterjedő szeretetét közvetíteni embertársaim felé: kiemelten pedig a vallásuk által gyakran bántalmazott LMBT+ emberek felé. Úgy gondoltam, hogy ehhez a munkához fontos megértenem, hogy az LMBTQ+ közösséghez tartozó társaimnak milyen helyzeteken kellett átmennie. Ahogy ugyanolyan fontos az is, hogy szembenézzek a saját vallássérültségemmel. Először a Kötőszó blog[1] cikkeit olvasva szembesültem azzal, hogy bizony nekem is van vallási sérelmem. A volt gyülekezetemben ugyan nem bújtam elő, de az ottani közösség általános, merev hozzáállása a dolgokhoz kamaszkorom vége felé inkább eltávolított a vallástól, mint közelebb hozott. Szerencsére ezt a közösséget még „idejében” elhagytam, így sérültségem nem vált traumává. Talán az is számított, hogy azok az emberek, akik rám hatottak, nem rendelkeztek „fundamentalista” hozzáállással. A vallási közösség által ejtett sebeket nézetem szerint még nehezebb elfelejteni és feldolgozni, hiszen ennek a közösségnek inkább a gyógyítás lenne a feladata (gondoljunk Jézus tevékenységére). Én is így voltam vele – egy jó ideig újra és újra visszatértem rá, mint a sebét nyalogató kutya, hogy gyorsabban gyógyuljon.

A képzés előtt természetesen kaptunk olvasnivalót is – Dr. Marlene Winell cikkeit a vallási trauma szindrómáról.[2] Winell könyvet is írt erről a témáról, A karám[3] elhagyása: kézikönyv volt fundamentalistáknak és másoknak, akik elhagyták a vallásukat.[4] Winell maga is keresztény fundamentalista közegből származik. Húsz évig dolgozott terapeutaként olyan kliensekkel, akiknek „fel kellett épülniük” korábbi vallásukból. Mivel nagyon fontosnak tartom ezt a témát, ebben a blogbejegyzésemben szeretném röviden ismertetni a szerző gondolatait a vallási traumáról. Az alábbi egy kivonat, és egyben egy fordítás is, nem törekszik a tökéletességre.[5]

 

A vallási trauma, a vallási abúzus (a vallás nevében elkövetett visszaélés) olyan téma, aminek a mentálhigiénés szakemberek nem szentelnek elég figyelmet. Többek közt az ezzel való foglalkozást akadályozza az a jelenség, hogy a vallást, vagy az egyházat kritizálni ma még mindig tabunak számít. Az egyházaknak is érdekükben áll, hogy egy kritikus gondolkodástól mentes rendszerben létezzenek. Pedig azt, hogy mennyire fontos és releváns ez a téma, mutatja az ARIS[6] 2008-as felmérése – Amerikában 1990 és 2008 között szinte megduplázódott azok száma, akik a felmérésben azt az opciót választották, hogy nem tudnak azonosulni egyik vallással sem. Ez a 18,7 millió ember feltehetően főleg a protestáns, baptista, és katolikus egyházakat hagyta el: ezek a vallások ugyanis 12,7 millió hívet vesztettek el ez idő alatt. További akadályt jelent a témával való foglalkozáshoz, hogy sok egyház a pszichológiát is világinak, ezért gonosznak, sátáni eredetűnek tartja. A depresszió, és a többi mentális probléma bűn, vagy büntetés. A fundamentalista egyházak szerint Isten az egyetlen orvos, ha pedig valakinek bármivel kapcsolatban kétségei támadnak, szintén bűnös. Ugyanígy az is, aki a saját szükségleteivel törődik.[7] Összegezve: nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy vallás által traumatizált ember egyáltalán segítséget merjen kérni. (Ha pedig elhagyja a gyülekezetet, akkor is bűnös a megmaradtak szemében: de talán immár menthetetlen is.)

Milyen tulajdonságai vannak a vallásnak, amelyik képes traumát okozni? Zárt logikai rendszer alapján működik, autoriter, és tekintélyelvű világnézettel rendelkezik. Ez a közeg mindaddig kényelmes, amíg tagjai nem gondolkodnak, és nem kételkednek. Az igazságot érintő kérdésekben a tagok csak egy külső referenciapontnak hisznek – a Bibliának, vagy a hierarchia szintjén felettük álló vallási vezetőnek. A térítés a közösségben elvárt viselkedésforma, az engedelmesség a legfőbb érték, a személyes fejlődés nem fontos. Az ilyen vallás a félelemre épít, és nézeteik szerint mindenki, aki a közösségen kívül van, tehát nem hívő, vagy nem tag, örök kárhozatra jut. De a hívők sem érezhetik magukat biztonságban, mert a világ veszélyes, a sátán uralkodik benne mindaddig, amíg Jézus vissza nem jön. Az ilyen vallás arra tanítja a gyerekeket, hogy mindentől féljenek, ami ezen a vallásos szubkultúrán kívül esik, és a legtöbb dolog ezen kívül teljesen ismeretlen is marad számukra. A félelemre építés mellett mérgező teológiai nézet az „eredendő bűn” tana is. A közösség tagjai magukévá teszik azt, hogy ők eredendően rosszak/gonoszak. Ezek az egyházak szó szerint hisznek a démonokban, és gyakorolják is a démonűzést olyan gyerekeken, akik „rosszul viselkednek”. Ezekben a közösségekben nem szabad gondolkodni, nem szabad érezni, nem szabad kérdéseket feltenni. Nem szabad a saját érzéseidre, gondolataidra hallgatni. A híveknek nem megengedett a dogma megkérdőjelezése, ha pedig így tesznek, veszélybe sodorják magukat. A gyerekek is hamar megtanulják, hogy ne hallgassanak a megérzéseikre.

E mérgező teológiai nézetek mellé társulnak a káros egyházi, vagy családon belüli gyakorlatok. Fizikai, szexuális, és lelki bántalmazások történnek a vallásos családokban és az egyházakban, ugyanis a tekintélyelvűség felügyelet nélkül működik. Túl sok a titok. A szexualitás elnyomása egyházon belül hozzájárul a gyerekek abúzusához. A homoszexualitás elutasítása is szedi áldozatait – a legtöbben öngyilkosok lesznek.

A képzésen kiegészítettük ezeket a mérgező, káros tanításokat, gyakorlatokat az általunk tapasztaltakkal. Felsorolás szintjén pl. ilyen mérgező tan az, hogy „a test rossz, a lélek jó”. Vagy az a gyakorlat, hogy a pap dönti el, hogy áldozhat-e valaki, vagy úrvacsorázhat-e. Vagy az a nézet, hogyha nő vagy, szülnöd kell, csendben maradnod, támogatnod mindenben a férjedet stb. Az a gyakorlat is ilyen, mikor másokért imádkoznak a tagok anélkül, hogy az illető ezt kérné - egyúttal szánakozva felette, és a háta mögött kibeszélve, hogy milyen rossz úton jár – ezt el is neveztük szent pletykának, amely pletyka érdekes módon megengedett az egyházon belül. Mérgező nézet az is, hogy a „kereszténység az egyetlen igaz út”, vagy az is, hogy „mindenkit meg kell téríteni”.

Ne feledjük el azonban, hogy az egyes gyülekezetek, lelkészek, szülők képesek a fentebb ismertetett mérgező tanok felülírására – nagyon sok múlik az ő szerepükön. Winell megemlíti, hogy a társadalom a traumatizált emberekkel szemben gyakran áldozathibáztatással reagál, hogy fenntartsa saját hiedelmeit. A vallási traumán átment emberek nem kapják meg a megfelelő támogatást – néhány online fórum kivételével a társadalomban nincs szó a vallás, vagy egyházak által okozott traumáról, érzelmi abúzusról. Az egyházi intézmények kultúránkban sok szempontból még mindig privilegizált intézmények – nagyon nehéz őket kritizálni. A szülőknek joga van úgy bánni gyerekükkel, ahogy szeretnének, a gyerekek pedig a szülők, vagy az egyházközség tulajdonai. Túl sok minden történik zárt ajtók mögött. El kell engedjük azt a hiedelmet, hogy a vallás egy olyan dolog, amit nem lehet kritizálni. Saját felelősségünk, hogy tudatában legyünk a károknak, amit az egyházak okozhatnak, és emberi kötelességünk együtt érezni a vallási trauma áldozataival.

 

[1] http://kotoszo.blog.hu/2016/02/22/vallasserultek_akiket_megsebzett_az_egyhaz

[2] Religious Trauma Syndrome, http://journeyfree.org/rts/

[3] a karám, mint ahol a gyülekezeti nyáj tartózkodik

[4] Leaving the Fold: A Guide for Former Fundamentalists and Others Leaving their Religion

[5] „mert fáradozik az ember, hogy annak végére menjen, de nem mehet végére”, „most még csak töredékes a tudásom”

[6] American Religious Identifications Survey

[7] emlékszem, hogy az „önkiteljesedés” pl. mennyire negatív, világi, vagy bűnös fogalomnak számított volt gyülekezetemben, vagy pl. a jógát is rossz szemmel nézték

Az előbújásról keresztény közegben

Krzysztof Charamsa

Gdanskban találkozhattam Krzysztof Charamsával[1]. Felszabadító élmény volt, szinte lehetetlen írásban visszaadni, de megpróbálom :) . Átalakított, azaz rám vonatkoztatott, emésztett-kivonatolt jegyzeteimből olvashattok a továbbiakban. A dőlt betűs részeket én teszem hozzá, a képek pedig a felszabadítás teológiája témakörhöz kapcsolódnak. Az előbújás is egyfajta felszabadítás...


042106q.jpg

Charamsa a Vatikánban dolgozott: „a vatikáni adminisztráció legkeményebb magjának számító Hittani Kongregáció munkatársa volt”[2], és betekintést nyert az ott készülő dokumentumok készülésének folyamatába. Beszámolt arról, hogy ezek az írások mennyire átláthatatlanok, és milyen sokszor operálnak homályos megfogalmazásokkal - mint pl. „homoszexuális tendencia”.  „Ez a(z egyházi) rendszer patológiás”, - mondta. Beteg: olyan dokumentumokat hoz létre, amelyek szembe mennek az emberi jogokkal. E dokumentumok szerint például, ha valaki meleg, azzal a családi értékek ellen van. De a szexualitásról is úgy nyilatkoznak ezek a dokumentumok, hogy abból látszik: a katolikus doktrína marginalizálja a szexualitást. Pedig a szexualitás Isten ajándéka: a szeretet egy módja, energia, lehetőség a létezésre.  

 liberation_theology.jpg

Charamsa előadása „sugárzott” az erőtől: látszott, hogy mennyire felszabadító és őt titkoktól megszabadító hatással volt rá előbújása (még ha két éve is volt). Karizmatikus személyiség, én nagyon örülök, hogy megtette ezt a fontos lépést. Az előbújásra és Charamsára is nagyon nagy szüksége van az egyházaknak. Ebből a rövid előadásából is rengeteg erőt merítettem.

 

Mi az előbújás (coming out) keresztény szempontból, keresztény kontextusban? Az előbújással hitet teszünk létjogosultságunk mellett. Tiltakozás, ellenállás (az egyházban). Hangos és arrogáns, nem csendes. Az előbújással válunk szabaddá, és ez prófétai küldetésünk. Az így szerzett láthatóságunkkal kell a rendszer embertelenségeire rámutatnunk. Az előbújás lobbi. Azt mutatjuk meg vele, hogy mi is emberek vagyunk, és megérdemeljük, hogy tisztelettel bánjanak velünk. Krisztus a kereszten mindent elveszített, mindent feladott magából: de csak így tudott győzni. A saját templomainkban mindannyiunknak meg kell vívnia stonewall-jainkat, ellenállásunkat. Krisztusokká kell válnunk az adott rendszereinkben.

 

lib-theo.jpg

Mert nem várhatok arra, hogy egy nap majd megváltozik az egyházam. A stonewall-i stratégiát kell alkalmaznunk, a szemébe kell mondanunk az egyháznak, hogy embertelen. Láthatóvá kell válni. Provokálni kell minden lehetséges eszközzel, legfőképpen pedig a szeretettel. Nem várhatok a vallásomra, és nem nézhetem tétlenül, ahogy az egyház Isten parancsolata ellen cselekszik. Hogy a méltóságom ellen cselekszik. A kereszténység ilyen formájára bizony nemet kell, hogy mondjunk. De Krisztus egyházára nem fogunk nemet mondani. A templom Isten háza, és mindannyiunk háza – mi pedig nem fogunk elmenni ebből a házból. Szükségünk van egymásra, hogy bátorítsunk egymást, és hogy megváltoztassuk az egyházunkat.



 

[1] angolul: https://en.wikipedia.org/wiki/Krzysztof_Charamsa

[2] http://kaleidoscope.blog.hu/2015/11/06/charamsa_levele_ferenc_papanak

 

Az utolsó

- Jössz a vacsorára?

- Nem, nem hinném.

- De mindenki ott lesz! Hogy néz már ki, hogy csak te nem?

- Semmi kedvem az egészhez. Nem vagyok túl jól, fáradt vagyok. Meg különben is.

Péternek nem árulta el, de már napok óta próbálta elérni a rabbit, hiába fogadkozott, hogy nem keresi többet. Hol kicsengett, és nem vette fel, hol ki volt kapcsolva. Nem lenne jó most találkozni vele – gondolta, de végül elment a vacsorára. Mikor megérkezett az előre berendezett emeleti terembe, gyönyörűen terített asztal fogadta. A többiek csak rá vártak. Lassan mindenki helyet foglalt – a rabbi az asztalfőre, a legfiatalabb, János pedig a jobbjára. Júdás meg tudta volna ölni.

- Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki a szőlő gyümölcsét teremti – mondta az áldást a rabbi, és azzal körbeadta az első pohár bort. Mikor Jánoson volt a sor, rádőlt a Mester mellkasára. Júdás felállt.  Nem érdekelte, hogy mindenki rábámul. Ki kellett mennie. Mire visszaért, a szertartás még mindig ugyanott tartott, megvárták. A három egymásra fektetett maceszból a rabbi fogta a középsőt, és kettétörte. A nagyobbik darabot eldugta valahova. A többiek nem néztek oda, de Júdás látta, hogy a háta mögé rejti. Meg fogja szerezni onnan, és egy csókot kér érte – határozta el. Míg Júdás gondolatai elkalandoztak, a többiek már a második pohárnál, majd a mánistanánál tartottak.

– Miért más ez az este, mint a többi este? – kérdezte a legfiatalabb.

Júdás szívesen válaszolt volna a rabbi helyett: „Mert elárultam a szerelmemet.” Aztán felállna, az asztalra dobná a harminc ezüstöt, mindenki képébe röhögne, és a rabbira szegezné a tekintetét. Látná rajta a fájdalmat.

- Ezen az estén csak kovásztalan kenyér kerül az asztalra – válaszolta a rabbi.

- Minden este ehetünk kovászost és kovásztalant. Ezen az estén miért csak kovásztalant? – kérdezett újra a legfiatalabb.

- Hogy emlékezzünk arra, mikor Egyiptomban kovásztalan kenyeret ettünk. És most emlékezzünk a tíz csapásra.

- Tudom már, hogy miért nem szerettem soha a széderestéket – gondolta Júdás. - Sokáig tartanak. Nézte, ahogy a rabbi újra és újra belemártja ujját a borba. Oda-vissza járó kisujja másodperc mutatóként mozgott. Amikor lerázta a cseppeket, ujja mindig Júdásra szegeződött.

- Más estéken egyszer sem mártjuk be az ételt. Ezen az estén miért mártjuk be kétszer is?

- Sós vízbe mártjuk, hogy emlékezzünk a könnyekre, melyeket rabszolgaként ejtettünk. De a tojás elhozza a tavaszt, az új életet. Mert az Örökkévalónak hála, eljött a szabadulás, kivonultunk a rabszolgaság földjéről.

A rabbi belemártotta a tojást a sós vízbe. Júdás csak most vette észre, hogy milyen gyönyörű a  kézfeje, és hogy milyen szépen rajzolódnak ki rajta az erek. Meg akarta érinteni. Ki akarta próbálni, mi történik, ha megteszi.

- Aki velem együtt mártja a kezét a tálba, az árul el engem.

- Talán csak nem én?

- Te mondtad.

Ennél jobban már nem tud megalázni – gondolta Júdás, és hiába nem akarta, kicsordult a könnye, méghozzá akkor, amikor a rabbi épp a maceszt nyújtotta át neki: egyenesen rá a maceszra. „Ennél rosszabb már úgysem lehet.”

- Minden este ehetünk egyenesen ülve, vagy oldalra támaszkodva. Ezen az estén miért eszünk az asztalra dőlve, egymás bal oldalára támaszkodva?

- Mert nem vagytok rabszolgák. Nem vagytok alávetve a vágyaitoknak.

- Most az egyszer tévedett – mormolta magának Júdás.

Nekiláttak a vacsorának.  Júdás sokat ivott. Alig várta, hogy vége legyen az estének, egyedül akart lenni. Fejébe szállt az ital. De még hátra volt az elrejtett afikómán, és a maradék két pohár bor. Nem bírta tovább, ledőlt egy kanapéra, és az est további részét félálomban töltötte. Nem értette, hogy miről beszélgetnek a többiek, ahogy azt sem tudta, mennyit ivott pontosan. Időnként kiszűrt olyan szavakat, minthogy „magamhoz”, „megmentelek”, és „enyém vagy”.  Együtt lenni a Mesterrel – megváltás lenne… Talán mindent megbocsát … Ha valaki, csak ő képes erre – köröztek a gondolatok Júdás feje fölött, és forgott vele a világ. Később elnyomta az álom.

Másnap felhívta Péter.

- Hogy vagy?

-Nagyon sokat ittam?

- Hát, nem keveset. De most ez nem érdekes. Rájöttünk, mit tettél. Hogy vetemedhettél ilyesmire?! Vele lógtál, aztán jól hátba szúrod?! Figyelj, én most leteszem, hívnak a másikon, már harmadszorra. Valaki zaklat, hogy nem ismerem-e a rabbit. Kell a francnak ez a dráma, van belőle most elég.

- Aha.

Júdás alig bírta lenyomni a telefont. Hányingere volt. Kiment a mosdóba, ráült a lehajtott fedelű WC-re. Várta, hogy múljon a bor hatása. Most elővette az Örökkévalót. Fohászkodott hozzá. De nem történt semmi. Kipróbálta jól bevált módszerét, felütötte a Könyvet: „de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, hogy honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéről…” Alig tudott figyelni, úgy meredeztek rá a szavak, fenyegetően. „Előbbiekhez hasonló cselekedet?” Az meg melyik volt? – kérdezte magától összezavarodottan. Sehol se találta a megoldást. Egy régen tanult, gyerekkori ének jutott eszébe: „Erősebb a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír… Soha többet nem leszek szerelmes. Jézus volt az első és az utolsó.”

Zsoltárok

A Zsoltárok Könyvét olvasom most, mindig is szerettem ezt a könyvet. Ahogy sorban olvasom, jobban lehet látni a hatalmas ívet, mélységeket, amiket bejár. Mind szövegben, mind ritmusban. Kétségbeesés, dicsőítés, hálaadás – minden műfaj megtalálható ebben a könyvben. Sok, legutóbb olvasott zsoltárnál éreztem úgy, hogy kifejezetten nekünk, LMBTQ+ keresztényeknek szól. Megosztok itt egy pár gondolatot ennek kapcsán.

A 35. zsoltár oltalomért könyörög, egy szorult helyzetből kiált segítségért. Ok nélkül támadtak rá a zsoltár írójára, mint ahogy a homofóbia , vagy bármilyen gyűlöletbeszéd is ok nélkül történik:  Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójokat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek.

Érzelmi túlfűtöttség működik a homofóbiában: racionális oka nincs, és épp ezért nehéz ellene küzdeni. Aztán a gyűlölködők kinevetik a zsoltárírót– gyakran érezhetjük ezt LMBTQ+-ként, hogy a nevetség, a megalázás tárgyává válunk:  “Föltátották rám szájokat, azt mondták: Haha! Haha!” Másutt: „Ők pedig örültek az én bukásomon és összegyűltek; összegyűltek ellenem a rágalmazók, tudtom nélkül gyaláztak és nem nyugodtak.( …) Ingyenélők léha csúfkodásai közt fogaikat vicsorgatva rám.” A rágalmazók vicsorognak, mert más vagyok: nem olyan, mint ők.“Mert nem beszélnek békességet, hanem a kik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak.” A gyűlölet(beszéd), a kirekesztés valóban nem békesség.

És jön egy felszólítás is:  “Perelj Uram a velem  perlőkkel; harczolj a velem harczolókkal” – ez is ismerős lehet, mikor belefáradunk már a harcba: “ne nekem kelljen, mert én már belefáradtam, már unom.”Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért. Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, Istenem” - mert nem a szidalmazók, hanem Isten a döntőbíró. Az ő igazsága számít, nem pedig csúfolkodóké.

A 44. zsoltárban fokozottan előkerül a megalázott nép helyzete és könyörgése. „Mindez utolért minket, mégsem feledtünk el téged, és nem szegtük meg a te frigyedet. Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről: Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és kiterjesztettük volna kezünket idegen istenhez: Nemde kifürkészte volna ezt Isten? Mert ő jól ismeri a szívnek titkait. Bizony te éretted gyilkoltak minket mindennapon; tekintettek bennünket, mint vágó-juhokat.” Isten nevére hivatkozva bántják az LMBTQ+ közösség tagjait, és külön baj, hogy a keresztény LMBTQ+ közösség tagjait. Sok családban is megtörténhet ugyanez: nem fogadják el, hogy valaki LMBTQ+, és keresztény egyszerre. Megkérdőjelezik a hitét, kitagadják. Van, akit az utcán vernek meg azért, mert az LMBTQ+ közösség tagja , vagy csupán mert annak vélik. Vagy mert máshogy öltözködik, mint az elfogadott. De mi „mégsem feledtünk el téged, és nem szegtük meg a te frigyedet. Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről”.  Milyen szép is az, hogy az Istennel való frigyet, szövetséget többek között a szivárvány jelképezi. A keresztény melegek hűek maradtak Istenhez. Ha az emberek el is vetnek, de Isten mellettünk és velünk van.

A 49. zsoltár az élet rejtélyeit feszegeti, az élet értelméről elmélkedik, ez a zsoltár egy „talány”. Miért léteznek a dolgok, ha aztán elmúlnak? Mi az, hogy „örök élet”– ha az élet mulandó? Ez rejtély, paradoxon. Babitssal szólva: „csupa szépség közt és gyönyörben járván/mégis csak arra fogsz gondolni gyáván (...) miért a végét nem lelő idő?/vagy vedd példának a piciny füszálat:/miért nő a fü, hogyha majd leszárad?/miért szárad le, hogyha újra nő?” A zsoltár azt kérdezi: “miért féljek”, ha minden elmúlik, ha semmi sem tart örökké? De nem nyugszik meg az értelmetlenségben, mert a mulandóság egyben jó hír– ugyanis nem éri meg félni. Ha minden múlandó, akkor viszont miért nem mindegy, hogy mit csinálok? A zsoltár válasza – mert nem válthatom meg magam. „Senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.”  Olyan ez, mint a terpeszfogó, melyet az iskolában játszottam. Hiába álltál órákig - ha más nem érintett meg, magadat nem tudtad kiváltani. Önmagunkon kívülre mutat ez a zsoltár. Minden, ami hozzánk tartozik, múlandó: gazdagság, hírnév, tudás, jó sors: „úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse” egyedül Jézus, egyedül a kereszt menthet meg. „Az élet rejtélyei” – számomra maga a kereszt is egy ésszel felfoghatatlan jelenség, misztérium, ami akkor és ott történt. De a kereszt kivétel nélkül mindenkit megvált - aki akarja.

Az 55. zsoltár pontosan leírja, hogy milyen az a helyzet, ahol elmaradnak mellőled a barátok  - alcíme: “panasz a hűtlen barátok ellen”. “Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.Éppen a keresztények (közül sokan), akikkel együtt gyakoroltuk a vallásunk, akikkkel egy gyülekezetben nőttünk fel –“ hozzánk hasonló” szidalmaz minket. Ennek ellenére a zsoltár végén ott a bizonyságtétel: “Én az Istenhez kiáltok, és az Úr megszabadít engem. Meghallja Isten és megfelel nékik, (mivelhogy ő eleitől fogva trónol, Szela), akik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent.” (Milyen pontos ez a diagnózis: ezek az emberek nem akarnak változni, nem akarják megváltoztatni a véleményüket.) Isten fontosabb, mint a gyűlölködők: “Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi,hogy valamikor ingadozzék az igaz. Az Úr tudja, hogy igaz vagy. Nem vagy kisebb, és nem vagy bűnösebb másnál csak azért, mert LMBTQ+ vagy.

 

Arról, hogy miért fontosak az árnyalatok

A multi (lásd később, hogy ez miért fontos) munkahelyemnek van egy fejlesztése: Watson. Nemrégiben egy hackathon-on valakinek eszébe jutott, hogy ezt a mesterséges intelligenciát arra használja, hogy Watson kiszűrhesse a hírek adattömkelegéből azokat, amik objektívek - amik nem mások, mint adatok. ("unbiased news") Elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha semleges, száraz adathalmazokként kapnám a híreket, nem pedig valamilyen szinten elfogult, részrehajló cikkek formájában. Rájöttem, hogy kell nekem a "bias", az elfogultság. Kell az árnyalat, kell a szín. Úgy is, hogy mindezzel mégiscsak azt vállalom, hogy csak egy szeletét látom a világnak, és ezért buborékban élek. Vállalom azt is, hogy bizonyos típusú emberekkel, akik bizonyos típusú gondolatokat képviselnek, nem állok szóba. Kirekesztem őket az életemből, hogy drasztikusabban fogalmazzak (itt elsősorban a széljobboldali nézetekre gondolok pl.)

 
arnyalat.jpg

Ugyanakkor fontosak az árnyalatok - ezzel a genderfészek csoportban kialakult vita alatt szembesültem. A FB kínálta fel (marketing - FB ad - adathalászat - nyilván elfogultan gyűjtötte ki nekem ezt, tudta, hogy érdekel) a csoportot, jó neve volt, gondoltam belépek. Hirtelen szembesültem azzal, hogy itt "oldalak" vannak. Ismerőseim közül páran besorolódtak az "egyik oldalra", míg a "másik oldalra" szintén kerültek néhányan. Meglepődtem, mert a vita kapcsán olyan tulajdonságok derültek ki róluk, amikre álmomban sem gondoltam volna (transzfób, nem szolidáris). Tisztában voltam azzal, hogy radikális baloldaliak, antikapitalisták, vagy éppen marxisták. Ugyan én magam sosem voltam egyik sem, de ettől még az LMBTQ+ aktivizmusban, és sokukkal a vallás/hit terén is együtt küzdöttünk/küzdünk, veszünk részt. Hirtelen az egyik oldal a másik ellensége lett, és éreztem, hogy nekem is sürgősen be kellett állnom valamelyik oldalra. Ezt azóta sem tettem, és remélem, hogy nem is kell. Mert fontosak az árnyalatok, és ahogy ez a cikk is mutatja az emberi vélemény nem fekete-fehér. Mostanában olvasok a nemnövekedésről, és azt gondolom, hogy ennek a mozgalomnak nagyon sok mindenben igaza van. Ennek ellenére nem vagyok antikapitalista, és ahogy említettem, multinál dolgozom. Egyelőre abban sem hiszek, hogy pénz nélkül lehet élni. Hívő vagyok queerként, a monogámiában hiszek queerként, és "saját" gyereket szeretnék nagyon régóta. Lehetséges, hogy ezek szembeállítható dolgok valakiknek. Az árnyalatokban hiszek, az emberben. Hogy meg kell ismerni a másikat, és megmutatkoznak az árnyalatok. A másik embersége, ami az eszmék/ideológiák mentén nem mindig észrevehető.

 

Olvasónapló

Gyárfás Judit: „Láthatóvá válnak a legújabb sebhelyek”

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Szvoren Edina novelláskötetét erős idegzetű olvasóknak ajánlom, akik jól bírják a nyomasztó hangulatot, és kifejezetten szeretnek borzongani.

Ha megpróbálnánk egy motívum köré csoportosítani a novellákat, mindegyik írásban közös a seb. Minden szereplő bántalmazott, sérült. Véres ujjbegyekkel, tövig rágott körmökkel, fogínyvérzéssel, leforrázott bőrrel, és egyéb testi-lelki sérülésekkel találkozunk.

A sebek kimondatlanok, rejtegetik őket - az Aloé vera írás narrátora kizárja férjét a fürdőszobából, mert nem akarja, hogy lássa a sebét. Az aloé vera krém pedig nem gyógyítja be a sebeket, hanem éppen ellenkezőleg: sérülést okoz az újszülött fején.  Hasonló párhuzamot alkot szülő és gyerek sérülése a Trifánné, kedves írásban. A cutter (magát vagdosó) anya dobozban rejtegetett, önbántalmazó üvegcserepei és fia piercingje közt a különbség, hogy a fiú utóbbit közszemlére teszi. Ő kifejezi mindazt, amit anyja csak szobája magányában mer megélni. A volt sportolónő születendő gyermeke elől egy letakart dobozba rejti fiatalkori, boldogságot sugárzó fényképeit; érméivel, és kupáival együtt. Lem titkolja Ida néni előtt, hogy meleg. Az A. úr és A. kisasszonyban a lány az apja elől ágyneműtartójában rejtegeti kirakatbabáját.

A sebek, és a titkok mellett a magány is feloldhatatlan ebben a világban. Mindezt a könyv borítója is tükrözi. Az Önarcképen a kezek pont az arcot takarják el – a bujdosást, a szégyent, az önfelvállalás hiányát, és a magányt is kifejezve. A göcsörtös, vékony, és „dolgos” ujjak a József Attilát parafrazeáló Dolgos ujjaid című novellában is felbukkanak. Míg a vers a magány kiszolgáltatottságáról, és az emiatt érzett gyilkos indulatokról (is) szól: „dolgos ujjaid kösse le a gyom”, végül pedig „halj meg”, addig  a novellában ez a kívánság éppen nem a magány közepette, hanem birkózás közben „hangzik el”: „hiszen birkózni is csak akkor szoktunk, ha elcsenem a rúzsát, és a kémiafüzetébe firkálom vele, hogy dolgos ujjaid gyom kösse le”. A novella egészében azonban ott marad a magány, az űr, amit a halott apa hagyott maga után. A narrátor nem tudja kimondani a másiknak a halál tényét. Sem a kommunikáció, sem a vigasztalás nem lehetséges. A magány A Hoy Trane-fúrótorony íráson is átsüt: a narrátor családjához kapcsolódó mondatokat ismételget, hogy ne felejtse el őket. Ebből a novellából is kitűnik, hogy a család „olyan valami”, amit nem mi választunk: adott. És néha szabadulnán(a)k tőlük – ez leginkább a kamasz szereplők érzéseiben tükröződik:  például a fiú beveri anyja tükörképét.

Minden szereplő menekül a család vagy a magány elől. A Limanova tér narrátora barátnője családjánál, a Dánék főszereplője a szomszéd anyukánál talál menedéket. Az És én? című novellának is a szülő-gyerek viszony van középpontjában: anyával és lányával találkozunk. Ők egymást bántják ( a nagymamára emlékezés révén pedig megkettőzödik az anya-lánya viszony), egymásnak tesznek szemrehányásokat, egymást kritizálják. Anya és lánya szimbiózisa olyannyira hangsúlyos, hogy a  novella végén az anya már saját, kritikus kamasz lányán át látja önmagát.

A Kinderszenen, azaz Gyermekjelenetek (Schumann, 15. opusz) köré szervezett írások korántsem gyerekekről szóló novellák. A narrátorokról ugyanis kiderül, hogy koraérett gyerekek, és világukban egyedül ők viselkednek felnőttként. Így sebük még kiáltóbb. Szvorentől mi sem kapunk vigasztalást, otthagy a gonoszság közepette; és inkább láttat, mint vigasztal. A Tárnaszentelés nyomasztó, bodorádámos világában a gyerekek felnőtt felügyelet nélkül dolgoznak. A „korai érést” mutatja be a Maruzsálem is, melynek gyerekszáj címe megtévesztő – ugyanis ez sem „gyermekjelenet”.  A gyerekek teljesen egyedül, a szüleik nélkül laknak a városban: a lány bulímiás, és a fiú sem találja a helyét.  A szülőtlenség sebeit viselik magukon. A bonszájgyerekek is sérült gyerekek, akik figyelemért esedeznek, de az elfoglalt nővértől nem kapják meg.  Megmagyarázhatatlan, de mindenütt jelenlevő emberi gonoszságnak vagyunk tanúi  – ebben a világban a felnőtt ember elveszi, ami egy kisgyereknek sokat jelent, majd kidobja. Olyan gyermekjeleneteket olvasunk, melyek a gyerekeken kívül zajlanak, és amelyre nincs befolyásuk (ahogy a valóságban sincs).  Olyan felnőtteket látunk, akik nem veszik észre a gyerekeket. És a bántalmazás kölcsönössé válik - a Dánék novellában a gyerek kidobja az anyja gyógyszereit. Egyik kedvencemben, az Anyánk teleszkópos életében csak egy távoli rokon tudja, hogy melyik bicikliülés kié, a gyerekek anyjának fogalma sincs róla. Ahogy a szülők azt sem veszik észre, hogy ők maguk okozzák gyermekük sérülését. Ugyanezt mutatja be A hétfői lány is - a lány az anyja szorosra kötött copfjától szenved. De ahogy a többi felnőtt szereplő, úgy ő is elfojtja fájdalmát – nyugtalanító, ahogy a lány arcán látjuk a le nem gurult könnyeket.  A kimondatlan feszültség, az elfojtás ugyanebben a novellában a zsebben lapuló töltényekben is visszaköszön.

És ezzel megérkeztünk a következő pontra: „valami fenyegető”  húzódik végig a novellákon. Az Érezni valamit narrátora lélegzet visszafojtva, szorongva számol magában. Az utolsó novellában bontakozik ki igazán a feszültség és a „hóhértávlat”, a sújtani készülő kard. Ez „ama végső harag napja”, „reszket akkor holt meg élő/ha megjön a nagy ítélő”[1]. Celanói Tamás Istenhez fohászkodik, de a novellás kötetben nincs kihez fohászkodni. Ebben a magányos, szorongó, bántalmazott világból Istent csak kiűzni lehet (a Járni lehet a tetején novellában madárijesztő helyett „istenijesztőt” készítenek), Isten nincs jelen – ahogy a lelkiismeretfurdalás sem.  Az utolsó írásban sűrűsödik a „határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés” - a mintha megerősíti szorongásunkat: semmit sem tudhatunk biztosan. Ez az idegek játéka, az aggodalom, mikor még az élőkből is holtat vizionálunk (az utolsó novella narrátorának az újszülöttről haldokló anyja jut eszébe), a hóhértávlat.  Az „ama naptól” („Minden rejtek felderül ott”!) való szorongás is beidéződik a záró novellába: „szorongva gondolok arra a napra”. A szorongó és szorongattatott pillanat Szvoren Edina világában ugyanúgy kitágul, mint a Coen-fivérek Nem vénnek való vidék filmjében. Ezt a filmet nézve nem tudunk kilépni a szorongásból, folyamatos kockajátékot játszunk a halállal. A film mindent megmutat, amitől rosszul érezzük magunkat. Ugyanakkor nem lehet nem odanézni. A gyilkosság váratlan, mégis magától értődő – ahogy A Hoy Trane-fúrótoronyban. Jéghideg kegyetlenséggel és gonoszsággal szembesülünk, ebben a világban az empátia nem releváns.  Itt minden „vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek”. Az emlékek is fagyos helyre kerülnek: .„hűtőszekrényben őrzöm emlékeimet”.

A sebeket lehetetlen eltünteni, ezt fejezik ki a több írásban is megjelenő radírhurkák. A kötet szereplőinek közös tapasztalata: megpróbálhatnak ugyan valamit kiradírozni az életükből, de az nem fog nyomtalanul eltűnni - darabok maradnak utána.

 

 

[1] Celanói Tamás: Himnusz, Sík Sándor ford.

Élet Menete

Készülök és készülünk az Élet Menetére. Reggel kitűzőket készítek (C. remek tervezése). Visszakerülök nagyanyáim korába - mikor reggel az asszonyoknak sárga csillagot kellett varrni... Mikor belerajzolom a keresztet a csillag közepébe, eszembe jut egy ének a keresztfáról (lassú, dünnyögős, aminek ritmusában benne vannak a nehézkes léptek, miközben valaki cipeli a keresztet). Az idei Élet Menete a zsidó-keresztény párbeszédre különös hangsúlyt fektet. Ez jó. Bennem, úgy érzem, keveredik a két identitás (meg ott van a harmadik is - a "rózsaszín háromszög"). Egymás nélkül nem tudna létezni a kettő. És ez a csoport kivonulásának, menetelének is lényege. Idén először nem csak mint "magánszemély" megyek el a menetre - a "Keresztények a melegekért" csoport két másik tagjával képviseljük azt, hogy kötelességünk ott lenni. Annyira kevés ember állt ki "annak idején", és valahogy tudatosítani kell magunkban Elie Wiesel mottóját - " A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." A közöny a legveszélyesebb, a passzivitás, a lehúzott redőny, a belenyugvás. Martin Niemöller üzenete is ugyanez (ezt is visszük): ha sohasem szólunk, a végén nem marad, aki értünk szóljon. Az a kevés igaz ember ott kell, hogy legyen a világban. Egyedül ez nyújthat vigasztalást, és így hihetünk továbbra is az ember(i)ségben.

Jad Vasem, יד ושם -  „emlékjel és hírnév”,  szó szerint „kéz és név”.

A magyar wikipédián rákeresve a Jad Vasemre, a következő, "Világ Igazai" embereket találjuk:

id. Antall József

Bay Zoltán

Ferenczfalvi Kálmán

Karig Sára

Keken András

Király Béla

Koren Emil

Márton Áron

Nagy Vilmos

Raile Jakab

Slachta Margit

Sztehlo Gábor  

Még egy: Apor Vilmos ... És talán még lehet sok igaz embert találni.

 „Aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg.”

wp_20160417_11_29_01_pro.jpgwp_20160417_11_35_40_pro.jpg

süti beállítások módosítása