„Egyetlen történet sem kezdődik a kezdetén, a fa gyökerei elrejteznek szemünk elől, ámde a vizekig nyúlnak.” Ez a mondat többször elhangzik a regényben, és a mű vége felé egészen más értelmet nyer, mint a „kezdet kezdetén”. Első olvasatra a fa gyökerei, melyek a víz alól is kitűnnek, utalhatnak a történelem ama bizonyos mélységes mély kútjára. Később azonban, mire eljutunk a regény végére, a mindenütt kitüremkedő gyökerek egyre inkább a minden történés mélyén felfejthető, emberi rosszindulattá, érdekké válnak.
Az ezrabeli Ethán, történetünk főszereplője, rendes krónikaíró. Szeretne utánajárni a dolgoknak, hogy mindent úgy írhasson meg, ahogyan történt. Tényszerűen. Ezért felkeresi a még rendelkezésére álló interjúalanyokat, és a forrásdokumentumok nyomába ered. A kulturális antropológia módszerével beépül a vizsgált mikrotársadalomba. Átéli azt, amit az élhetett át, akiről írni fog. Ugyanez másképpen mondva: ihletettség. Hallucinációk, álmok révén lemenni a tudattalanba, a kollektív mítoszokért. Ahogy Dávidnak több arca rajzolódik ki, úgy a kutató is több felől, többféle forrás számbavételével hozza létre művét. „Én az igazság házában csupán egybehordom, elrendezem és csoportosítom a tényeket, kutatom rejtett értelmüket”, „ám a szó éli a maga életét, nem tűri, hogy megfogjuk, féken tartsuk, megzabolázzuk, kettős arcú, el-és leleplez, ahány sor, annyi új veszedelem les ránk”. Nincs ez a veszedelem másképp Ethán esetében sem: neki sem segít senki, hogy igazság és hamisság között, lehetek és talánok közt eligazodjon.
A krónikás utal arra, hogy Jehova láthatatlan Isten, aki az emberekre jellemző módon vétett az igazság ellen, és akiben szintén ellentmondások vannak. Ezért is tűnik az író számára lehetetlen vállalkozásnak egy ellentmondásoktól mentes krónika megszerkesztése. És, ahogy a regény sugallja, ezért sem ellentmondásoktól mentes könyv a Biblia. Mert „ahány sor, annyi új veszedelem les ránk”. Intertextuális olvasatok, száz-és ezerféle interpretáció, újabb és újabb bonyodalmak. A történeteteket így is, úgy is lehet érteni. Nincs hermeneutikai megoldás. Az Írás sosem fedi fel magát.
A Heym regény történetei pontosan olyanok, mint a Bibliában. Csak épp másféle módon vannak csokorba kötve. A történések mögött nem Isten jóindulata húzódik meg, hanem az emberek mérhetetlen rosszindulata. Ugyanazt a történetet ellentétes módokon tudjuk olvasni, erre céloz kérdésében a mű végén a történetek gyűjtője: „S az nem számít, hogyan gondolkodik az olvasó?”
Ethán hivatása sem más, mint utánajárni, megemlékezni. „Az ember az ő legendája”. Amit hátrahagyunk magunkból, az emlékek, a szóbeszédek, az írások: ezekké válunk. Ethán a saját interjúkérdéseire adott válaszokból szerkeszti össze Dávid király legendáriumát. Ugyanakkor a „paradicsomkertbe nincs visszaút”, azaz a dolgok eredeti, tudással teljes állapotát mi nem láthatjuk - és ez így is van rendjén. Mi csak lefújjuk a port, az eltűnt évek nyomait kutatjuk. A történendőben keresni a történelmet, ez az egyiptomi eunuch tanácsa. Múltmegidézés hasissal, hallucinációk, prófétai révület, képek, víziók. Istentől ihletettség? Avagy találkozás a gonosszal? Nem mindig könnyű eldönteni. De „aki a történelmet meg akarja ismerni, az nem érheti be égetett agyagtáblácskák forgatásával.” A tapasztalat érleli meg az embert, a hitet. Tapasztalatainkon át- átszűrődik az Úr Lelke, így értünk meg sok mindent. Ez lehet a teológiai megoldás.
Emberi életünk során egyfolytában ellentmondásokra bukkanunk. Még egy próféta álma sem egyértelmű – ki beszél benne? A saját szavaimat hallom, vagy más beszél hozzám az álmomon keresztül? A salamoni bölcs döntés végül mindkét történetet meghagyja a krónikában. Ugyanis nem tudja, melyiket hagyja el. A gyermek ketté nem vágása: ha bölcsen időt adsz egy döntésnek, néha magától rendeződik a probléma. Mert Isten úgy irányítja a dolgokat, hogy kiderüljön az igazság.
A mű végére az író megkapja lehető legnagyobb büntetését, a hallgatást. A 3 T közül a Tiltást… Mert el kell hallgattatni az olyan írót, aki a „hatalmasok titkos útjairól” túl sokat tud. Túlontúl merész vállalkozásnak tűnik megírni az Egységes és Egyetlen, Igaz és Mértékadó, Történelmileg Hiteles Krónikát… Heym álnéven írt, 1973-as műve az egyeduralkodói rendszerek fonákjára finom iróniával mutat rá – csak az olvasón múlik, hogy meglássa.
De az angyal zárszava: megmarad „a szó, az igazság és szeretet”. Ez csak akkor lehet teológiai-hermeneutikai feloldás, ha bevállaljuk a hit és a remény kockázatát, ezzel kis időre félretéve a bennünk gyökeredző ellentmondásokat. Végül is ennek a hitnek terméke a Dávid király krónikája is.
