- Jössz a vacsorára?

- Nem, nem hinném.

- De mindenki ott lesz! Hogy néz már ki, hogy csak te nem?

- Semmi kedvem az egészhez. Nem vagyok túl jól, fáradt vagyok. Meg különben is.

Péternek nem árulta el, de már napok óta próbálta elérni a rabbit, hiába fogadkozott, hogy nem keresi többet. Hol kicsengett, és nem vette fel, hol ki volt kapcsolva. Nem lenne jó most találkozni vele – gondolta, de végül elment a vacsorára. Mikor megérkezett az előre berendezett emeleti terembe, gyönyörűen terített asztal fogadta. A többiek csak rá vártak. Lassan mindenki helyet foglalt – a rabbi az asztalfőre, a legfiatalabb, János pedig a jobbjára. Júdás meg tudta volna ölni.

- Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki a szőlő gyümölcsét teremti – mondta az áldást a rabbi, és azzal körbeadta az első pohár bort. Mikor Jánoson volt a sor, rádőlt a Mester mellkasára. Júdás felállt.  Nem érdekelte, hogy mindenki rábámul. Ki kellett mennie. Mire visszaért, a szertartás még mindig ugyanott tartott, megvárták. A három egymásra fektetett maceszból a rabbi fogta a középsőt, és kettétörte. A nagyobbik darabot eldugta valahova. A többiek nem néztek oda, de Júdás látta, hogy a háta mögé rejti. Meg fogja szerezni onnan, és egy csókot kér érte – határozta el. Míg Júdás gondolatai elkalandoztak, a többiek már a második pohárnál, majd a mánistanánál tartottak.

– Miért más ez az este, mint a többi este? – kérdezte a legfiatalabb.

Júdás szívesen válaszolt volna a rabbi helyett: „Mert elárultam a szerelmemet.” Aztán felállna, az asztalra dobná a harminc ezüstöt, mindenki képébe röhögne, és a rabbira szegezné a tekintetét. Látná rajta a fájdalmat.

- Ezen az estén csak kovásztalan kenyér kerül az asztalra – válaszolta a rabbi.

- Minden este ehetünk kovászost és kovásztalant. Ezen az estén miért csak kovásztalant? – kérdezett újra a legfiatalabb.

- Hogy emlékezzünk arra, mikor Egyiptomban kovásztalan kenyeret ettünk. És most emlékezzünk a tíz csapásra.

- Tudom már, hogy miért nem szerettem soha a széderestéket – gondolta Júdás. - Sokáig tartanak. Nézte, ahogy a rabbi újra és újra belemártja ujját a borba. Oda-vissza járó kisujja másodperc mutatóként mozgott. Amikor lerázta a cseppeket, ujja mindig Júdásra szegeződött.

- Más estéken egyszer sem mártjuk be az ételt. Ezen az estén miért mártjuk be kétszer is?

- Sós vízbe mártjuk, hogy emlékezzünk a könnyekre, melyeket rabszolgaként ejtettünk. De a tojás elhozza a tavaszt, az új életet. Mert az Örökkévalónak hála, eljött a szabadulás, kivonultunk a rabszolgaság földjéről.

A rabbi belemártotta a tojást a sós vízbe. Júdás csak most vette észre, hogy milyen gyönyörű a  kézfeje, és hogy milyen szépen rajzolódnak ki rajta az erek. Meg akarta érinteni. Ki akarta próbálni, mi történik, ha megteszi.

- Aki velem együtt mártja a kezét a tálba, az árul el engem.

- Talán csak nem én?

- Te mondtad.

Ennél jobban már nem tud megalázni – gondolta Júdás, és hiába nem akarta, kicsordult a könnye, méghozzá akkor, amikor a rabbi épp a maceszt nyújtotta át neki: egyenesen rá a maceszra. „Ennél rosszabb már úgysem lehet.”

- Minden este ehetünk egyenesen ülve, vagy oldalra támaszkodva. Ezen az estén miért eszünk az asztalra dőlve, egymás bal oldalára támaszkodva?

- Mert nem vagytok rabszolgák. Nem vagytok alávetve a vágyaitoknak.

- Most az egyszer tévedett – mormolta magának Júdás.

Nekiláttak a vacsorának.  Júdás sokat ivott. Alig várta, hogy vége legyen az estének, egyedül akart lenni. Fejébe szállt az ital. De még hátra volt az elrejtett afikómán, és a maradék két pohár bor. Nem bírta tovább, ledőlt egy kanapéra, és az est további részét félálomban töltötte. Nem értette, hogy miről beszélgetnek a többiek, ahogy azt sem tudta, mennyit ivott pontosan. Időnként kiszűrt olyan szavakat, minthogy „magamhoz”, „megmentelek”, és „enyém vagy”.  Együtt lenni a Mesterrel – megváltás lenne… Talán mindent megbocsát … Ha valaki, csak ő képes erre – köröztek a gondolatok Júdás feje fölött, és forgott vele a világ. Később elnyomta az álom.

Másnap felhívta Péter.

- Hogy vagy?

-Nagyon sokat ittam?

- Hát, nem keveset. De most ez nem érdekes. Rájöttünk, mit tettél. Hogy vetemedhettél ilyesmire?! Vele lógtál, aztán jól hátba szúrod?! Figyelj, én most leteszem, hívnak a másikon, már harmadszorra. Valaki zaklat, hogy nem ismerem-e a rabbit. Kell a francnak ez a dráma, van belőle most elég.

- Aha.

Júdás alig bírta lenyomni a telefont. Hányingere volt. Kiment a mosdóba, ráült a lehajtott fedelű WC-re. Várta, hogy múljon a bor hatása. Most elővette az Örökkévalót. Fohászkodott hozzá. De nem történt semmi. Kipróbálta jól bevált módszerét, felütötte a Könyvet: „de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, hogy honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéről…” Alig tudott figyelni, úgy meredeztek rá a szavak, fenyegetően. „Előbbiekhez hasonló cselekedet?” Az meg melyik volt? – kérdezte magától összezavarodottan. Sehol se találta a megoldást. Egy régen tanult, gyerekkori ének jutott eszébe: „Erősebb a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír… Soha többet nem leszek szerelmes. Jézus volt az első és az utolsó.”