Gyárfás Judit: „Láthatóvá válnak a legújabb sebhelyek”

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Szvoren Edina novelláskötetét erős idegzetű olvasóknak ajánlom, akik jól bírják a nyomasztó hangulatot, és kifejezetten szeretnek borzongani.

Ha megpróbálnánk egy motívum köré csoportosítani a novellákat, mindegyik írásban közös a seb. Minden szereplő bántalmazott, sérült. Véres ujjbegyekkel, tövig rágott körmökkel, fogínyvérzéssel, leforrázott bőrrel, és egyéb testi-lelki sérülésekkel találkozunk.

A sebek kimondatlanok, rejtegetik őket - az Aloé vera írás narrátora kizárja férjét a fürdőszobából, mert nem akarja, hogy lássa a sebét. Az aloé vera krém pedig nem gyógyítja be a sebeket, hanem éppen ellenkezőleg: sérülést okoz az újszülött fején.  Hasonló párhuzamot alkot szülő és gyerek sérülése a Trifánné, kedves írásban. A cutter (magát vagdosó) anya dobozban rejtegetett, önbántalmazó üvegcserepei és fia piercingje közt a különbség, hogy a fiú utóbbit közszemlére teszi. Ő kifejezi mindazt, amit anyja csak szobája magányában mer megélni. A volt sportolónő születendő gyermeke elől egy letakart dobozba rejti fiatalkori, boldogságot sugárzó fényképeit; érméivel, és kupáival együtt. Lem titkolja Ida néni előtt, hogy meleg. Az A. úr és A. kisasszonyban a lány az apja elől ágyneműtartójában rejtegeti kirakatbabáját.

A sebek, és a titkok mellett a magány is feloldhatatlan ebben a világban. Mindezt a könyv borítója is tükrözi. Az Önarcképen a kezek pont az arcot takarják el – a bujdosást, a szégyent, az önfelvállalás hiányát, és a magányt is kifejezve. A göcsörtös, vékony, és „dolgos” ujjak a József Attilát parafrazeáló Dolgos ujjaid című novellában is felbukkanak. Míg a vers a magány kiszolgáltatottságáról, és az emiatt érzett gyilkos indulatokról (is) szól: „dolgos ujjaid kösse le a gyom”, végül pedig „halj meg”, addig  a novellában ez a kívánság éppen nem a magány közepette, hanem birkózás közben „hangzik el”: „hiszen birkózni is csak akkor szoktunk, ha elcsenem a rúzsát, és a kémiafüzetébe firkálom vele, hogy dolgos ujjaid gyom kösse le”. A novella egészében azonban ott marad a magány, az űr, amit a halott apa hagyott maga után. A narrátor nem tudja kimondani a másiknak a halál tényét. Sem a kommunikáció, sem a vigasztalás nem lehetséges. A magány A Hoy Trane-fúrótorony íráson is átsüt: a narrátor családjához kapcsolódó mondatokat ismételget, hogy ne felejtse el őket. Ebből a novellából is kitűnik, hogy a család „olyan valami”, amit nem mi választunk: adott. És néha szabadulnán(a)k tőlük – ez leginkább a kamasz szereplők érzéseiben tükröződik:  például a fiú beveri anyja tükörképét.

Minden szereplő menekül a család vagy a magány elől. A Limanova tér narrátora barátnője családjánál, a Dánék főszereplője a szomszéd anyukánál talál menedéket. Az És én? című novellának is a szülő-gyerek viszony van középpontjában: anyával és lányával találkozunk. Ők egymást bántják ( a nagymamára emlékezés révén pedig megkettőzödik az anya-lánya viszony), egymásnak tesznek szemrehányásokat, egymást kritizálják. Anya és lánya szimbiózisa olyannyira hangsúlyos, hogy a  novella végén az anya már saját, kritikus kamasz lányán át látja önmagát.

A Kinderszenen, azaz Gyermekjelenetek (Schumann, 15. opusz) köré szervezett írások korántsem gyerekekről szóló novellák. A narrátorokról ugyanis kiderül, hogy koraérett gyerekek, és világukban egyedül ők viselkednek felnőttként. Így sebük még kiáltóbb. Szvorentől mi sem kapunk vigasztalást, otthagy a gonoszság közepette; és inkább láttat, mint vigasztal. A Tárnaszentelés nyomasztó, bodorádámos világában a gyerekek felnőtt felügyelet nélkül dolgoznak. A „korai érést” mutatja be a Maruzsálem is, melynek gyerekszáj címe megtévesztő – ugyanis ez sem „gyermekjelenet”.  A gyerekek teljesen egyedül, a szüleik nélkül laknak a városban: a lány bulímiás, és a fiú sem találja a helyét.  A szülőtlenség sebeit viselik magukon. A bonszájgyerekek is sérült gyerekek, akik figyelemért esedeznek, de az elfoglalt nővértől nem kapják meg.  Megmagyarázhatatlan, de mindenütt jelenlevő emberi gonoszságnak vagyunk tanúi  – ebben a világban a felnőtt ember elveszi, ami egy kisgyereknek sokat jelent, majd kidobja. Olyan gyermekjeleneteket olvasunk, melyek a gyerekeken kívül zajlanak, és amelyre nincs befolyásuk (ahogy a valóságban sincs).  Olyan felnőtteket látunk, akik nem veszik észre a gyerekeket. És a bántalmazás kölcsönössé válik - a Dánék novellában a gyerek kidobja az anyja gyógyszereit. Egyik kedvencemben, az Anyánk teleszkópos életében csak egy távoli rokon tudja, hogy melyik bicikliülés kié, a gyerekek anyjának fogalma sincs róla. Ahogy a szülők azt sem veszik észre, hogy ők maguk okozzák gyermekük sérülését. Ugyanezt mutatja be A hétfői lány is - a lány az anyja szorosra kötött copfjától szenved. De ahogy a többi felnőtt szereplő, úgy ő is elfojtja fájdalmát – nyugtalanító, ahogy a lány arcán látjuk a le nem gurult könnyeket.  A kimondatlan feszültség, az elfojtás ugyanebben a novellában a zsebben lapuló töltényekben is visszaköszön.

És ezzel megérkeztünk a következő pontra: „valami fenyegető”  húzódik végig a novellákon. Az Érezni valamit narrátora lélegzet visszafojtva, szorongva számol magában. Az utolsó novellában bontakozik ki igazán a feszültség és a „hóhértávlat”, a sújtani készülő kard. Ez „ama végső harag napja”, „reszket akkor holt meg élő/ha megjön a nagy ítélő”[1]. Celanói Tamás Istenhez fohászkodik, de a novellás kötetben nincs kihez fohászkodni. Ebben a magányos, szorongó, bántalmazott világból Istent csak kiűzni lehet (a Járni lehet a tetején novellában madárijesztő helyett „istenijesztőt” készítenek), Isten nincs jelen – ahogy a lelkiismeretfurdalás sem.  Az utolsó írásban sűrűsödik a „határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés” - a mintha megerősíti szorongásunkat: semmit sem tudhatunk biztosan. Ez az idegek játéka, az aggodalom, mikor még az élőkből is holtat vizionálunk (az utolsó novella narrátorának az újszülöttről haldokló anyja jut eszébe), a hóhértávlat.  Az „ama naptól” („Minden rejtek felderül ott”!) való szorongás is beidéződik a záró novellába: „szorongva gondolok arra a napra”. A szorongó és szorongattatott pillanat Szvoren Edina világában ugyanúgy kitágul, mint a Coen-fivérek Nem vénnek való vidék filmjében. Ezt a filmet nézve nem tudunk kilépni a szorongásból, folyamatos kockajátékot játszunk a halállal. A film mindent megmutat, amitől rosszul érezzük magunkat. Ugyanakkor nem lehet nem odanézni. A gyilkosság váratlan, mégis magától értődő – ahogy A Hoy Trane-fúrótoronyban. Jéghideg kegyetlenséggel és gonoszsággal szembesülünk, ebben a világban az empátia nem releváns.  Itt minden „vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek”. Az emlékek is fagyos helyre kerülnek: .„hűtőszekrényben őrzöm emlékeimet”.

A sebeket lehetetlen eltünteni, ezt fejezik ki a több írásban is megjelenő radírhurkák. A kötet szereplőinek közös tapasztalata: megpróbálhatnak ugyan valamit kiradírozni az életükből, de az nem fog nyomtalanul eltűnni - darabok maradnak utána.

[1] Celanói Tamás: Himnusz, Sík Sándor ford.