Miből lesz a cselekvés? Aki megélte azt a bensőséges szeretetetközösséget, amiről Ferenc pápa beszél, az tudja, hogy egy szeretetteljes közösség (jó) cselekvésekre sarkall. Elolvasván az enciklika ismertetőjét, sok párhuzamot találok Latouche könyvével[1]. Az enciklika forradalmi jelentőségű abban, amire Latouche is felhívja figyelmünket: „ne feledjük, hogy a buddhizmussal és számos más vallással ellentétben a keresztény hagyomány egyáltalán nem szentelt figyelmet az ember és az őt körülvevő élő vagy élettelen környezet harmonikus együttélésének”.

A Vertse Márta által fordított és a Szentszék által ismertetett Laudato si pápai enciklika visszatérő motívuma a párbeszéd. Párbeszéd csak szeretetközösségben jöhet létre. Az ilyen közösségek megteremtik maguk körül azt a mindenre kiható erőt, amely el tudja rendezni a problematikus, törött struktúrákat - amennyiben mindez nem késő. A különböző közösségek párbeszéde, a szeretetteljes kommunikáció másképpen fogalmazva ökumené. „Az ökumenét (…) a közös akciók sokféle formájában gyakoroljuk”, „az együttműködés előmozdítására alakuljanak helyi, területi, nemzeti és nemzetközi ökumenikus testületek”, „elkötelezzük magunkat arra, hogy (…) a kisebbségek jogait védelmezzük, és segítünk abban, hogy a többség és a kisebbség között országainkban még fennálló félreértések és előítéletek megszűnjenek”[2]. Ugyanez másképpen: „nagyon fontos, hogy a kényszertől megszabadulva megtaláljuk a párbeszéd és szolidaritás útját, ami nélkül nem létezhet széles társadalmi rétegek által támogatott átmenet (…) Az FNA[3] és a Jövedelmi Plafon egyidejű bevezetésével mindenki visszakaphatná a számára méltóságot biztosító és kiegyensúlyozott életkörülményeket teremtő társadalomba vetett hitét. A kapitalizmus céljaival egybevágó magányt és elidegenedést okozó félelem megszűnne és kényszerektől kevésbé behatárolt viselkedésmintákat, derűsebb életviteli szokásokat sajátíthatnánk el.”[4]

A Laudato si a Charta Oecumenica-val összhangban ökologikus, és ökumenikus - hiszen a környezetvédelem felekezetközi, vallásközi, és vallásokon túli ügy - megtérésre buzdít. Egyben elismeri, hogy történtek előrelépések, és az egyházat gazdagították a másféle gondolkodású szervezetek.[5] A világban „minden bensőségesen összefügg egymással”, avagy az említett szeretetközösség, mely nagy hatással van a struktúrákra, felelősség is. Ugyanezt másképpen így mondhatnánk: personal is political. „Kapcsolat áll fenn a környezeti, valamint társadalmi és emberi kérdések között, amelyet soha nem lehet szétszakítani”, „egyetlen és összetett társadalmi-környezeti válságról van szó”. Ez a felelősség, ez a bensőséges összefüggés a szövetség, melyet Isten kötött velünk, minden élőlénnyel, Noé után. „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel (…) minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök (…) minden élőlénnyel, amely testben él a földön.” Ez a szövetség kötelék, ajándék. Isten nekünk adta a földet, de nem azért, hogy tönkretegyük.

A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny – ez az Elie Wieselnek tulajdonított mondás jutott eszembe, mikor „a reagálások gyengeségéről”, vagy ellankadásról, termelés és fogyasztás dinamikájáról olvasok az enciklika ismertetőjében. Dolgoztam multinacionális vállalat irodai munkásaként, így pontosan átérzem a közönyt, vagy ellankadást, amibe a gépként számon tartott ember kerül a napi nyolc óra után. Ilyenkor az embernek már csak gyors fogyasztásra van ideje. A profit cégek elvárják a termelést, és hogy ne rontsd le üzletüket. Igazi elmélyülésre, belső szemlélődésre, melyről Ferenc pápa ír, nincs idő, nincs lehetőség.[6] Az emberek a fogyasztás által eltompulnak, a szellem művelésére alig jut idő, energia. Nincs idő a legfontosabbra: „gyöngédség, részvét és aggodalom az emberi lények iránt”. Ferenc pápa enciklikájában felszólal az állatbántalmazás ellen: az állatokkal és a növényvilággal is bensőséges kapcsolatban kell lennünk ahhoz, hogy igazi párbeszéd bontakozzon ki köztünk és a természet között. Ennek a kapcsolatnak nem szabad leigázó, hierarchikus viszonynak lennie, annál inkább kooperatívnak, és együttműködőnek. Hiszen azért kaptuk a földet szövetségül, hogy megőrizzük.  

Ferenc pápa írja: a munka értékét integrálni kell társadalmunkba. Az, hogy melyik munka mennyire értékes a társadalom szemében, kiválóan látszik abból, hogy a társadalom hogyan jutalmazza pénzben a nővért, szemben az üzletasszonnyal.[7]  Az ilyen jellegű munkáknál, ahol a profit, a pénz irányít, már régen lemondtak arról, hogy „személyekbe fektessenek be”. Az ökológiai megtérés[8] azt jelenti, hogy bármilyen nehéz is, újra kell rajzolni a szokásainkat, berögzött viselkedésmódunkat. Egy gyökeresen más életstílust kell követnünk, mert ez a világ már nem fenntartható. A földet már kimerítettük, és kiaknáztuk. El kell felejtenünk a fejlődés ideájának örökös kergetését, és helyette arra a szemlélődő, lelassított életmódra kéne törekedni, amiről Hannah Arendt[9], és Ferenc pápa is ír a Laudato si-ben. Hiszen ahhoz, hogy dicséretet adjunk az Úrnak, hogy imába foglaljunk minden teremtett élőt; ahhoz el kell csendesednünk. „Le kell állni”, és nem növekedni tovább. „Egy átfogó ökológia egyszerű, mindennapi gesztusokból áll, amelyekben megtörjük az erőszak, a kihasználás, az önzés logikáját.” Túl kell lépni önmagunkon, és felelősen kell bánni a körülöttünk levő világgal. Isten ajándékait értékelnünk kell: itt az idő figyelni a természet jajongó szavára.    

[1] Serge Latouche (2011) A Nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely.

[2] Charta Oecumenica http://www.katolikus.hu/okumene/chartao.html

[3] FNA = feltétel nélküli alapjövedelem

[4] Liegey-Madelaine-Ondet-Veillot (2016) Jólét gazdasági növekedés nélkül, Eszmélet Alapítvány.

[5] fontosnak tartom kiemelni a gazdagítás szót, mely nem idegeníti el egymástól az egyházat és a „világot”

[6] Latouche Gorz-ot idézi: (1977) Écologie et liberté, Paris, Galilée. „olyan időpolitikára van szükség, amely magában foglalja az urbánus és természeti környezet, a politikai kultúra, a képzés és oktatás átalakítását (…), hogy nagyobb teret kapjanak az önálló kezdeményezések, a kölcsönös segítségnyújtás, a kooperáció és az önellátás”

[7] Liegey-Madelaine-Ondet-Veillot, 57.o.: „Ma a munkát nem a hasznossága, az értelme, hanem rövid távú gazdasági haszna szerint értékeljük (hasonlítsuk össze például egy mentőorvos és egy értékesítési vezető fizetését). A túlélés érdekében kénytelenek vagyunk dolgozni, csak így tudjuk a fogyasztói társadalom által meghatározott modelleket követni anélkül, hogy ennek valójában tudatában lennénk.”

[8] mely pontosan ugyanolyan paradigmaváltást jelent, mint amiről a nemnövekedés latouche-i elmélete beszámol, és amelyhez az értékcsere, koncepcióváltás, átstrukturálás, újraelosztás, visszatérés a lokálishoz, csökkentés, újrafelhasználás és újrahasznosítás nyolc kulcsfogalmát használja illusztrációnak

[9] Arendt-et Latouche idézi, 104.o.: „Hannah Arendt fogalmaival szólva nem csak a vita activa két háttérbe szorított eleme, a kézműves vagy művészi alkotás, illetve a tisztán politikai cselekvés kapná meg az őt megillető helyet a munka mellett, de visszanyerné rangját a vita contemplativa is.”