(IV) Az osztályharcban jelen levő „finom” és „spirituális” harcok Benjamin szerint bizakodóak, bátrak, humorosak, furfangosak, tántoríthatatlanok és kitartóak. A spontaneitás mellett a hackre és a flash mobra is a humor és a furfang jellemző. A queer pedig felforgat és megakaszt. A győztes attitűdjével és a leuraló T-teológiákkal (totalitárius teológiák) szemben ezeknek az ellenálló, vagy szembenálló taktikáknak a hatása „a távoli időkig ér”. „Sohasem szűnnek meg újra és újra kérdésessé tenni minden egyes győzelmet, amelyet valaha arattak a hatalmasok.” Ezért nem szabad alábecsülni ezeket a taktikákat, és ezért nem szabad a baloldalból kihagyni a spiritualitást sem. Benjaminnál a virágok a nap felé fordulva várakoznak a változásra (nem a haladásra vagy progresszióra!). Ez talán hasonló ahhoz, mint amit Weil figyelemnek nevez. „Belső esdeklés”, és nem izomgörcs. Ez a figyelem egyet jelent az imádsággal. Nem túlságos igyekezet, hanem tárgytalan figyelem. Hajlandóság.

 (V) Rendes posztmodernként Benjamin szövege kapcsán itt, és máshol is felmerül bennem: mi (ki) az „igazi”? „A múlt igazi képe elsuhan előttünk”. Az Ex33,19-ben és 22-ben Mózesnek megígéri I.ten, hogy „felvonultatja dicsőségét”, hogy elvonul/elsuhan előtte. Nem csak a múlt, de I.ten is megfoghatatlan és utolérhetetlen. Csak egy színen elsuhanó, tovatűnő, áthaladó (עָבַר ), távozó (vagy érkező), fluid jelenség.[1] „Felvillanó kép”, rést üt. Hiányát, az űrt, ami távozása után maradt, kifejezi a pont az I.tenben. Ezért lehetetlen kimondani.[2] Amiről, vagy akiről Weil így ír: „A transzcendensre vonatkozó tapasztalat. Ellentmondásosnak látszik, de erre a tapasztalatra nem lehet másképpen szert tenni, csak valami érintés által. Saját képességeink maguktól nem tudják felépíteni.” Weil inverze Benjamin: amit előbbi istenhagyó erőnek hív, utóbbi (gyenge) messiási erőnek.

(VI) Hatalmunkba keríteni egy emléket? Proust éppen ennek ága-bogával, szerteágazó lehetetlenségével küzd. Rögzíteni egy képet a múltból hasonlóan lehetetlen vállalkozásnak tűnik a szétszóródott (disszemináció) törmelékeken. Mikor Mózesnek megjelent – vagy nem jelent meg, csak ígérte magát – Isten, akkor vajon a veszély pillanata volt? Igen. Felmerült a veszélye annak, hogy Isten végleg távol marad, és nem kíséri el népét a szabadság felé vezető úton. Ezért könyörög neki Mózes. És ha az orcáját már nem is (előzőleg láthatta), de a hátát mutatja az Örökkévaló. A hagyomány tartalmát kisajátítja az uralkodó osztály, és konformmá teszi. Ez történik most a „nemzet”, a „kereszténység” fogalmaival. Pedig a magyarság nem konform, ahogy a nem is non-konform – nem leegyszerűsíthető és megragadható egy dimenzióban. A magyar népzene rétegei, a magyar nyelv rétegei, a társadalmi és biológiai nem… mi számít nőiesnek, mi számít férfiasnak…

(VII) A „névtelen kortársak robotja” – a láthatatlan munka. Ki rekesztődik ki a kánonból, kinek a kánonját olvasom? A kulturális javak mindig a barbárság termékei – mert létrejöttükhöz mindig eltaposnak valakit és valakiket a győztesek. Es az a valaki vagy valakik nem tudnak szólni. Hangtalanok. „Nincs olyan dokumentuma a kultúrának, amely ne volna egyben a barbárságnak is dokumentuma.” Éppen ezért: érnek-e valamit a szobordöntések?

(VIII) Ha azt mondjuk: „a mi feladatunk: kiváltani az igazi rendkívüli állapotot”, akkor nem gondolunk-e túl sokat magunkról? Mint mikor rögzíteni akarjuk a rögzíthetetlent, kimerevíteni a kimerevíthetetlent. „A fasizmus esélye nem utolsósorban azon alapul, hogy ellenfelei a haladásnak a nevében szállnak szembe vele.” Ez igaz. Ha elkezdünk „felvilágosultak”, „haladók”, és „progresszívek” lenni. Ahogy nincs „fenntartható fejlődés” ,[3] úgy nincs tisztán „progresszív vallás” sem.

(X) „Amikor a politikusok, kikben a fasizmus ellenfelei reménykedtek, a földön hevernek és vereségüket ügyük elárulásával súlyosbítják”. Erről Setét Jenő kritikája jut eszembe, aki a Partizán műsorában szóvá tette az ellenzéki összefogás kapcsán: amit kézhez kapunk, az egy értékmentes, kivonatolt politika. Mikor a politikusok elárulják az ügyet.

(XI) A konformizmus, amivé komplex szavak szelídülnek, vagy amivé silányítják őket. Kiüresednek, kisajátítják őket (reclaim them!). Vagy káprázattá, illúzióvá lesznek. Elrugaszkodott hatalmasok: csilivili építményeket varázsolnak, bábeli tornyokat, betondzsungeleket, fák és más élőlények élete árán.

(0) Hogyan álljunk a hagyomány(ok)hoz, a történelemhez? Ez a kérdés feszít egy vallási hagyomány bejáratánál nézelődve. Ez a kérdés feszít a holokauszt nemzetközi emléknapján. A múltat nem lehet, és nem is kell eltörölni (cancel culture), a szövegeket nem szabad kidobni. A hagyományok és a múlt, a történelem terhei. Az éles szilánkok. Ahogy itt vannak a pozitív élmények is, a szöveg szépségei, rímei, parallelizmusai.

Nem érdemes abba a hibába sem esni, hogy „majd én megváltoztatok mindent, megmentem az egész világot”. Ez téves uralom, hiszen ismét a győztesekről, a felülkerekedésről, az egóról szól. Benjamin szerint ez az „áldozatkészség”, a mártíromság, vagy akár altruizmus túlzása. Ahogy a gyűlöletet, úgy az áldozatkészséget is a „leigázott ősök képe táplálja”. Az erő politikájában, amely erőtérben Magyarország hét törvénye[4] közt szerepel, hogy „az igazság erő nélkül keveset ér”, és „minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük”, egyszerűen ki kell lépni a mérkőzésből. Mert megint a győztesek, az uralomra törők körforgásában vagyunk, és nem „a felszabadult unokák” eszményét követtük, a messiási hajtóerőt.

Nem tévesztjük-e el az utat, mikor „új naptárt” akarunk? Benjamin az idő kapcsán megemlékezést és ünnepnapokat említ. Az ünnep az elkülönítésről szól. Megakasztás lehet, cezúra. De nem hermetikus. Csak a hétköznapokkal együtt létezik. A szombatot el kell búcsúztatni, el kell engedni és beleereszkedni a hétköznapokba. Az új naptár első napja Benjamin szerint „időbeli útlevágás a történelemben”. Egy kimerevített kairosz-pillanat, a Most. Szerencsére Benjamin sem felejtkezik meg arról, hogy ez a momentum is konstelláció. Heterogén.

(XIII) Tévút a dogmaként fellépő haladáseszmény, ami nem igazodik a valósághoz, és annak komplexitásához. A haladás nem végeérhetetlen, amiképp „ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász”.

(XVI) „Átszakítani a történelem kontinuumát” nem szeretnénk-e megint túl sokat? Macsóként uralni valamit, aminek nem vagyunk ura? Ez nem éppen az a győztes virtus, ami ellen síkra szállunk?

(XVII) „A gondolkodást nemcsak a gondolatok mozgása teszi, hanem megakadásuk is.” Ahogy a nyelvészetben a hiba elvezet és útbaigazít minket az általános mintázathoz – ld. pl. afáziások. Talán ezért sem érdemes kidobni az elrontott tekercseket, akár rajtuk van az Örökkévaló neve, akár nem. A botlás megakaszt. A megakasztás, a sokk után egy monád kristályosodik ki. Leibnitz nyomain haladva a monád anyagtalan, lélekszerű entitás, térbeli kiterjedés nélkül, ugyanakkor dinamikus. Ezt nem szabad elfelejteni a kimerevített Most-pillanatoknál sem.  Ahogy Saussure-nél a parole szin-krónia: ott rejlik benne megannyi változás, fluiditás, hatóerők.

(XVIII) (A 90. zsoltár dallamára) Az időt besűríteni, összefoglalni pont ugyanolyan lehetetlen, és túlságosan is nagy ívű vállalkozás, mint I.tent megfogni. Benjamin ezzel tisztában van – a paradoxont oximoronná sűríti, mikor a Mostot roppant rövidítésnek nevezi. A történelemnek töredékei és törmelékei, romjai vannak. A Szentélyt többször lerombolták: újra és újra felépült. Újra és újra lehet Rá, és a felmenetelre vágyakozni. Ez a messiási vágy, a figyelem, az ima, amit kelet felé fordulva mondunk el. Vágyakozás egy új kezdetre, a felszabadulásra. A hagyományra, a romokra az emlékezés köveit helyezni, és újra elindulni. Mózes imája az idő súlya alatt: vágyakozás menedékre a szenvedésben.

„Uram, te lettél a mi menedékünk

nemzedékről nemzedékre.

…

Te visszatéríted az embert a porba,

azt mondod: »Térjetek oda vissza, emberek fiai.«

Hiszen szemed előtt ezer esztendő olyan,

mint az eltűnt tegnapi nap,

vagy mint egy őrváltásnyi idő éjszaka.

…

Elenyészünk ugyanis neheztelésed miatt,

rettegjük haragod.

..

Fordulj meg, Uram, végre valahára,

légy irgalmas szolgáidhoz.

Örvendeztess minket annyi napig, mint amennyin megaláztál minket,

s annyi évig, mint amennyin nyomorúságot láttunk.

Nyilvánuljon meg műved szolgáidon

és dicsőséged az ő fiaikon.

Derüljön ránk a mi Urunk, Istenünk fényessége,

kezünk munkáját erősítsd meg,

és áldd meg kezünk munkáját!”

És bár a függelékben Benjamin a zsidókról múlt időben beszél, én (kipontozva) nyitva hagyom a mondatot: „A jövő minden pillanata a kiskapu (…) ahol beléphet a Messiás.” A vágy, a gyenge messiási erő, a kiskapu, egy kimerevített Most: mint mikor a Szombat Menyasszonyának nyitva hagyjuk az ajtót.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Walter Benjamin: Angelus Novus: Értekezések, kísérletek, bírálatok. Magyar Helikon, 1980.

https://szentiras.hu/KNB/Zsolt90

Marcella Althaus-Reid: The Queer God, Routledge, 2003.

Simone Weil: Jegyzetfüzet. Új Ember, 2003.

Jean-Michel Maulpoix: Kékversek. Typotex, 2008.

Serge Latouche: A Nemnövekedés diszkrét bája. Savaria University Press, 2011.

[1] teológia szakdolgozatom egy altémája a queer I.ten a queer „bekategorizálhatatlan” jelentésében

[2] „Hogy megpróbáljuk magunkhoz szorítani a nappalt. Ujjbegyünkkel kísérjük, ameddig csak tudjuk, az idő múlását.”

[3]„Be kell látnunk, hogy már most bőven hitelből gazdálkodunk.” A Nemnövekedés diszkrét bája c. könyv választ keres arra: van-e, és ha igen, miért van szükség nemnövekedés-pártra? Egy világméretű ökológiai katasztrófa esetén könnyen elképzelhető egy önkényuralmi rendszer drákói intézkedésekkel, és az ökológiai gondolat könnyen integrálható neofasiszta ideológiába – idézi a válaszhoz Castoriadis-t a szerző. Ennek ellenpontjaként a nemnövekedés demokratikus mozgalomként a konviviális utópia vonzerejét és a változtatás kényszerét ötvözve el tudna jutni az ökológiai demokráciáig. Erre, és az ökológiai gondolat egy radikális és demokratikus politikai programba való beillesztésére éppen azért van szükség Castoriadis szerint, mivel „a társadalom jelenlegi értékeit és irányultságát kétségbe vonó program elválaszthatatlan annak a <<fejlődés>>-központú szellemiségnek a kritikájától, ami a jelenlegi életkörülményeinket meghatározza.”

[4] A noahita törvények, a tízparancsolat: Bibóé, vagy az „eredeti” hova tűnt?

Gyárfás Judit írása