Gdanskban találkozhattam Krzysztof Charamsával[1]. Felszabadító élmény volt, szinte lehetetlen írásban visszaadni, de megpróbálom :) . Átalakított, azaz rám vonatkoztatott, emésztett-kivonatolt jegyzeteimből olvashattok a továbbiakban. A dőlt betűs részeket én teszem hozzá, a képek pedig a felszabadítás teológiája témakörhöz kapcsolódnak. Az előbújás is egyfajta felszabadítás...

Charamsa a Vatikánban dolgozott: „a vatikáni adminisztráció legkeményebb magjának számító Hittani Kongregáció munkatársa volt”[2], és betekintést nyert az ott készülő dokumentumok készülésének folyamatába. Beszámolt arról, hogy ezek az írások mennyire átláthatatlanok, és milyen sokszor operálnak homályos megfogalmazásokkal - mint pl. „homoszexuális tendencia”.  „Ez a(z egyházi) rendszer patológiás”, - mondta. Beteg: olyan dokumentumokat hoz létre, amelyek szembe mennek az emberi jogokkal. E dokumentumok szerint például, ha valaki meleg, azzal a családi értékek ellen van. De a szexualitásról is úgy nyilatkoznak ezek a dokumentumok, hogy abból látszik: a katolikus doktrína marginalizálja a szexualitást. Pedig a szexualitás Isten ajándéka: a szeretet egy módja, energia, lehetőség a létezésre.  

Charamsa előadása „sugárzott” az erőtől: látszott, hogy mennyire felszabadító és őt titkoktól megszabadító hatással volt rá előbújása (még ha két éve is volt). Karizmatikus személyiség, én nagyon örülök, hogy megtette ezt a fontos lépést. Az előbújásra és Charamsára is nagyon nagy szüksége van az egyházaknak. Ebből a rövid előadásából is rengeteg erőt merítettem.

Mi az előbújás (coming out) keresztény szempontból, keresztény kontextusban? Az előbújással hitet teszünk létjogosultságunk mellett. Tiltakozás, ellenállás (az egyházban). Hangos és arrogáns, nem csendes. Az előbújással válunk szabaddá, és ez prófétai küldetésünk. Az így szerzett láthatóságunkkal kell a rendszer embertelenségeire rámutatnunk. Az előbújás lobbi. Azt mutatjuk meg vele, hogy mi is emberek vagyunk, és megérdemeljük, hogy tisztelettel bánjanak velünk. Krisztus a kereszten mindent elveszített, mindent feladott magából: de csak így tudott győzni. A saját templomainkban mindannyiunknak meg kell vívnia stonewall-jainkat, ellenállásunkat. Krisztusokká kell válnunk az adott rendszereinkben.

Mert nem várhatok arra, hogy egy nap majd megváltozik az egyházam. A stonewall-i stratégiát kell alkalmaznunk, a szemébe kell mondanunk az egyháznak, hogy embertelen. Láthatóvá kell válni. Provokálni kell minden lehetséges eszközzel, legfőképpen pedig a szeretettel. Nem várhatok a vallásomra, és nem nézhetem tétlenül, ahogy az egyház Isten parancsolata ellen cselekszik. Hogy a méltóságom ellen cselekszik. A kereszténység ilyen formájára bizony nemet kell, hogy mondjunk. De Krisztus egyházára nem fogunk nemet mondani. A templom Isten háza, és mindannyiunk háza – mi pedig nem fogunk elmenni ebből a házból. Szükségünk van egymásra, hogy bátorítsunk egymást, és hogy megváltoztassuk az egyházunkat.

[1] angolul: https://en.wikipedia.org/wiki/Krzysztof_Charamsa

[2] http://kaleidoscope.blog.hu/2015/11/06/charamsa_levele_ferenc_papanak

- Jössz a vacsorára?

- Nem, nem hinném.

- De mindenki ott lesz! Hogy néz már ki, hogy csak te nem?

- Semmi kedvem az egészhez. Nem vagyok túl jól, fáradt vagyok. Meg különben is.

Péternek nem árulta el, de már napok óta próbálta elérni a rabbit, hiába fogadkozott, hogy nem keresi többet. Hol kicsengett, és nem vette fel, hol ki volt kapcsolva. Nem lenne jó most találkozni vele – gondolta, de végül elment a vacsorára. Mikor megérkezett az előre berendezett emeleti terembe, gyönyörűen terített asztal fogadta. A többiek csak rá vártak. Lassan mindenki helyet foglalt – a rabbi az asztalfőre, a legfiatalabb, János pedig a jobbjára. Júdás meg tudta volna ölni.

- Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ királya, aki a szőlő gyümölcsét teremti – mondta az áldást a rabbi, és azzal körbeadta az első pohár bort. Mikor Jánoson volt a sor, rádőlt a Mester mellkasára. Júdás felállt.  Nem érdekelte, hogy mindenki rábámul. Ki kellett mennie. Mire visszaért, a szertartás még mindig ugyanott tartott, megvárták. A három egymásra fektetett maceszból a rabbi fogta a középsőt, és kettétörte. A nagyobbik darabot eldugta valahova. A többiek nem néztek oda, de Júdás látta, hogy a háta mögé rejti. Meg fogja szerezni onnan, és egy csókot kér érte – határozta el. Míg Júdás gondolatai elkalandoztak, a többiek már a második pohárnál, majd a mánistanánál tartottak.

– Miért más ez az este, mint a többi este? – kérdezte a legfiatalabb.

Júdás szívesen válaszolt volna a rabbi helyett: „Mert elárultam a szerelmemet.” Aztán felállna, az asztalra dobná a harminc ezüstöt, mindenki képébe röhögne, és a rabbira szegezné a tekintetét. Látná rajta a fájdalmat.

- Ezen az estén csak kovásztalan kenyér kerül az asztalra – válaszolta a rabbi.

- Minden este ehetünk kovászost és kovásztalant. Ezen az estén miért csak kovásztalant? – kérdezett újra a legfiatalabb.

- Hogy emlékezzünk arra, mikor Egyiptomban kovásztalan kenyeret ettünk. És most emlékezzünk a tíz csapásra.

- Tudom már, hogy miért nem szerettem soha a széderestéket – gondolta Júdás. - Sokáig tartanak. Nézte, ahogy a rabbi újra és újra belemártja ujját a borba. Oda-vissza járó kisujja másodperc mutatóként mozgott. Amikor lerázta a cseppeket, ujja mindig Júdásra szegeződött.

- Más estéken egyszer sem mártjuk be az ételt. Ezen az estén miért mártjuk be kétszer is?

- Sós vízbe mártjuk, hogy emlékezzünk a könnyekre, melyeket rabszolgaként ejtettünk. De a tojás elhozza a tavaszt, az új életet. Mert az Örökkévalónak hála, eljött a szabadulás, kivonultunk a rabszolgaság földjéről.

A rabbi belemártotta a tojást a sós vízbe. Júdás csak most vette észre, hogy milyen gyönyörű a  kézfeje, és hogy milyen szépen rajzolódnak ki rajta az erek. Meg akarta érinteni. Ki akarta próbálni, mi történik, ha megteszi.

- Aki velem együtt mártja a kezét a tálba, az árul el engem.

- Talán csak nem én?

- Te mondtad.

Ennél jobban már nem tud megalázni – gondolta Júdás, és hiába nem akarta, kicsordult a könnye, méghozzá akkor, amikor a rabbi épp a maceszt nyújtotta át neki: egyenesen rá a maceszra. „Ennél rosszabb már úgysem lehet.”

- Minden este ehetünk egyenesen ülve, vagy oldalra támaszkodva. Ezen az estén miért eszünk az asztalra dőlve, egymás bal oldalára támaszkodva?

- Mert nem vagytok rabszolgák. Nem vagytok alávetve a vágyaitoknak.

- Most az egyszer tévedett – mormolta magának Júdás.

Nekiláttak a vacsorának.  Júdás sokat ivott. Alig várta, hogy vége legyen az estének, egyedül akart lenni. Fejébe szállt az ital. De még hátra volt az elrejtett afikómán, és a maradék két pohár bor. Nem bírta tovább, ledőlt egy kanapéra, és az est további részét félálomban töltötte. Nem értette, hogy miről beszélgetnek a többiek, ahogy azt sem tudta, mennyit ivott pontosan. Időnként kiszűrt olyan szavakat, minthogy „magamhoz”, „megmentelek”, és „enyém vagy”.  Együtt lenni a Mesterrel – megváltás lenne… Talán mindent megbocsát … Ha valaki, csak ő képes erre – köröztek a gondolatok Júdás feje fölött, és forgott vele a világ. Később elnyomta az álom.

Másnap felhívta Péter.

- Hogy vagy?

-Nagyon sokat ittam?

- Hát, nem keveset. De most ez nem érdekes. Rájöttünk, mit tettél. Hogy vetemedhettél ilyesmire?! Vele lógtál, aztán jól hátba szúrod?! Figyelj, én most leteszem, hívnak a másikon, már harmadszorra. Valaki zaklat, hogy nem ismerem-e a rabbit. Kell a francnak ez a dráma, van belőle most elég.

- Aha.

Júdás alig bírta lenyomni a telefont. Hányingere volt. Kiment a mosdóba, ráült a lehajtott fedelű WC-re. Várta, hogy múljon a bor hatása. Most elővette az Örökkévalót. Fohászkodott hozzá. De nem történt semmi. Kipróbálta jól bevált módszerét, felütötte a Könyvet: „de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, hogy honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéről…” Alig tudott figyelni, úgy meredeztek rá a szavak, fenyegetően. „Előbbiekhez hasonló cselekedet?” Az meg melyik volt? – kérdezte magától összezavarodottan. Sehol se találta a megoldást. Egy régen tanult, gyerekkori ének jutott eszébe: „Erősebb a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír… Soha többet nem leszek szerelmes. Jézus volt az első és az utolsó.”

A Zsoltárok Könyvét olvasom most, mindig is szerettem ezt a könyvet. Ahogy sorban olvasom, jobban lehet látni a hatalmas ívet, mélységeket, amiket bejár. Mind szövegben, mind ritmusban. Kétségbeesés, dicsőítés, hálaadás – minden műfaj megtalálható ebben a könyvben. Sok, legutóbb olvasott zsoltárnál éreztem úgy, hogy kifejezetten nekünk, LMBTQ+ keresztényeknek szól. Megosztok itt egy pár gondolatot ennek kapcsán.

A 35. zsoltár oltalomért könyörög, egy szorult helyzetből kiált segítségért. Ok nélkül támadtak rá a zsoltár írójára, mint ahogy a homofóbia , vagy bármilyen gyűlöletbeszéd is ok nélkül történik:  “Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójokat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek.”

Érzelmi túlfűtöttség működik a homofóbiában: racionális oka nincs, és épp ezért nehéz ellene küzdeni. Aztán a gyűlölködők kinevetik a zsoltárírót– gyakran érezhetjük ezt LMBTQ+-ként, hogy a nevetség, a megalázás tárgyává válunk:  “Föltátották rám szájokat, azt mondták: Haha! Haha!” Másutt: „Ők pedig örültek az én bukásomon és összegyűltek; összegyűltek ellenem a rágalmazók, tudtom nélkül gyaláztak és nem nyugodtak.( …) Ingyenélők léha csúfkodásai közt fogaikat vicsorgatva rám.” A rágalmazók vicsorognak, mert más vagyok: nem olyan, mint ők.“Mert nem beszélnek békességet, hanem a kik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak.” A gyűlölet(beszéd), a kirekesztés valóban nem békesség.

És jön egy felszólítás is:  “Perelj Uram a velem  perlőkkel; harczolj a velem harczolókkal” – ez is ismerős lehet, mikor belefáradunk már a harcba: “ne nekem kelljen, mert én már belefáradtam, már unom.” “Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért. Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, Istenem” - mert nem a szidalmazók, hanem Isten a döntőbíró. Az ő igazsága számít, nem pedig csúfolkodóké.

A 44. zsoltárban fokozottan előkerül a megalázott nép helyzete és könyörgése. „Mindez utolért minket, mégsem feledtünk el téged, és nem szegtük meg a te frigyedet. Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről: Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és kiterjesztettük volna kezünket idegen istenhez: Nemde kifürkészte volna ezt Isten? Mert ő jól ismeri a szívnek titkait. Bizony te éretted gyilkoltak minket mindennapon; tekintettek bennünket, mint vágó-juhokat.” Isten nevére hivatkozva bántják az LMBTQ+ közösség tagjait, és külön baj, hogy a keresztény LMBTQ+ közösség tagjait. Sok családban is megtörténhet ugyanez: nem fogadják el, hogy valaki LMBTQ+, és keresztény egyszerre. Megkérdőjelezik a hitét, kitagadják. Van, akit az utcán vernek meg azért, mert az LMBTQ+ közösség tagja , vagy csupán mert annak vélik. Vagy mert máshogy öltözködik, mint az elfogadott. De mi „mégsem feledtünk el téged, és nem szegtük meg a te frigyedet. Nem pártolt el tőled a mi szívünk, sem lépésünk nem tért le a te ösvényedről”.  Milyen szép is az, hogy az Istennel való frigyet, szövetséget többek között a szivárvány jelképezi. A keresztény melegek hűek maradtak Istenhez. Ha az emberek el is vetnek, de Isten mellettünk és velünk van.

A 49. zsoltár az élet rejtélyeit feszegeti, az élet értelméről elmélkedik, ez a zsoltár egy „talány”. Miért léteznek a dolgok, ha aztán elmúlnak? Mi az, hogy „örök élet”– ha az élet mulandó? Ez rejtély, paradoxon. Babitssal szólva: „csupa szépség közt és gyönyörben járván/mégis csak arra fogsz gondolni gyáván (...) miért a végét nem lelő idő?/vagy vedd példának a piciny füszálat:/miért nő a fü, hogyha majd leszárad?/miért szárad le, hogyha újra nő?” A zsoltár azt kérdezi: “miért féljek”, ha minden elmúlik, ha semmi sem tart örökké? De nem nyugszik meg az értelmetlenségben, mert a mulandóság egyben jó hír– ugyanis nem éri meg félni. Ha minden múlandó, akkor viszont miért nem mindegy, hogy mit csinálok? A zsoltár válasza – mert nem válthatom meg magam. „Senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.”  Olyan ez, mint a terpeszfogó, melyet az iskolában játszottam. Hiába álltál órákig - ha más nem érintett meg, magadat nem tudtad kiváltani. Önmagunkon kívülre mutat ez a zsoltár. Minden, ami hozzánk tartozik, múlandó: gazdagság, hírnév, tudás, jó sors: „úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse” egyedül Jézus, egyedül a kereszt menthet meg. „Az élet rejtélyei” – számomra maga a kereszt is egy ésszel felfoghatatlan jelenség, misztérium, ami akkor és ott történt. De a kereszt kivétel nélkül mindenkit megvált - aki akarja.

Az 55. zsoltár pontosan leírja, hogy milyen az a helyzet, ahol elmaradnak mellőled a barátok  - alcíme: “panasz a hűtlen barátok ellen”. “Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.” Éppen a keresztények (közül sokan), akikkel együtt gyakoroltuk a vallásunk, akikkkel egy gyülekezetben nőttünk fel –“ hozzánk hasonló” szidalmaz minket. Ennek ellenére a zsoltár végén ott a bizonyságtétel: “Én az Istenhez kiáltok, és az Úr megszabadít engem. Meghallja Isten és megfelel nékik, (mivelhogy ő eleitől fogva trónol, Szela), akik nem akarnak megváltozni és nem félik az Istent.” (Milyen pontos ez a diagnózis: ezek az emberek nem akarnak változni, nem akarják megváltoztatni a véleményüket.) Isten fontosabb, mint a gyűlölködők: “Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi,hogy valamikor ingadozzék az igaz.” Az Úr tudja, hogy igaz vagy. Nem vagy kisebb, és nem vagy bűnösebb másnál csak azért, mert LMBTQ+ vagy.

A multi (lásd később, hogy ez miért fontos) munkahelyemnek van egy fejlesztése: Watson. Nemrégiben egy hackathon-on valakinek eszébe jutott, hogy ezt a mesterséges intelligenciát arra használja, hogy Watson kiszűrhesse a hírek adattömkelegéből azokat, amik objektívek - amik nem mások, mint adatok. ("unbiased news") Elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha semleges, száraz adathalmazokként kapnám a híreket, nem pedig valamilyen szinten elfogult, részrehajló cikkek formájában. Rájöttem, hogy kell nekem a "bias", az elfogultság. Kell az árnyalat, kell a szín. Úgy is, hogy mindezzel mégiscsak azt vállalom, hogy csak egy szeletét látom a világnak, és ezért buborékban élek. Vállalom azt is, hogy bizonyos típusú emberekkel, akik bizonyos típusú gondolatokat képviselnek, nem állok szóba. Kirekesztem őket az életemből, hogy drasztikusabban fogalmazzak (itt elsősorban a széljobboldali nézetekre gondolok pl.)

Ugyanakkor fontosak az árnyalatok - ezzel a genderfészek csoportban kialakult vita alatt szembesültem. A FB kínálta fel (marketing - FB ad - adathalászat - nyilván elfogultan gyűjtötte ki nekem ezt, tudta, hogy érdekel) a csoportot, jó neve volt, gondoltam belépek. Hirtelen szembesültem azzal, hogy itt "oldalak" vannak. Ismerőseim közül páran besorolódtak az "egyik oldalra", míg a "másik oldalra" szintén kerültek néhányan. Meglepődtem, mert a vita kapcsán olyan tulajdonságok derültek ki róluk, amikre álmomban sem gondoltam volna (transzfób, nem szolidáris). Tisztában voltam azzal, hogy radikális baloldaliak, antikapitalisták, vagy éppen marxisták. Ugyan én magam sosem voltam egyik sem, de ettől még az LMBTQ+ aktivizmusban, és sokukkal a vallás/hit terén is együtt küzdöttünk/küzdünk, veszünk részt. Hirtelen az egyik oldal a másik ellensége lett, és éreztem, hogy nekem is sürgősen be kellett állnom valamelyik oldalra. Ezt azóta sem tettem, és remélem, hogy nem is kell. Mert fontosak az árnyalatok, és ahogy ez a cikk is mutatja az emberi vélemény nem fekete-fehér. Mostanában olvasok a nemnövekedésről, és azt gondolom, hogy ennek a mozgalomnak nagyon sok mindenben igaza van. Ennek ellenére nem vagyok antikapitalista, és ahogy említettem, multinál dolgozom. Egyelőre abban sem hiszek, hogy pénz nélkül lehet élni. Hívő vagyok queerként, a monogámiában hiszek queerként, és "saját" gyereket szeretnék nagyon régóta. Lehetséges, hogy ezek szembeállítható dolgok valakiknek. Az árnyalatokban hiszek, az emberben. Hogy meg kell ismerni a másikat, és megmutatkoznak az árnyalatok. A másik embersége, ami az eszmék/ideológiák mentén nem mindig észrevehető.

Írtam egy beszámolót a Kötőszó blogra:

Tükör által est

Úgy döntöttem, írok olvasónaplót. Ahhoz persze olvasni is kéne. Ez egy régebbi darab itt alant, az íróiskolába írtam. Köszönet a szerkesztési javaslatokért kritika tanáromnak. 

Gyárfás Judit: „Láthatóvá válnak a legújabb sebhelyek”

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Szvoren Edina novelláskötetét erős idegzetű olvasóknak ajánlom, akik jól bírják a nyomasztó hangulatot, és kifejezetten szeretnek borzongani.

Ha megpróbálnánk egy motívum köré csoportosítani a novellákat, mindegyik írásban közös a seb. Minden szereplő bántalmazott, sérült. Véres ujjbegyekkel, tövig rágott körmökkel, fogínyvérzéssel, leforrázott bőrrel, és egyéb testi-lelki sérülésekkel találkozunk.

A sebek kimondatlanok, rejtegetik őket - az Aloé vera írás narrátora kizárja férjét a fürdőszobából, mert nem akarja, hogy lássa a sebét. Az aloé vera krém pedig nem gyógyítja be a sebeket, hanem éppen ellenkezőleg: sérülést okoz az újszülött fején.  Hasonló párhuzamot alkot szülő és gyerek sérülése a Trifánné, kedves írásban. A cutter (magát vagdosó) anya dobozban rejtegetett, önbántalmazó üvegcserepei és fia piercingje közt a különbség, hogy a fiú utóbbit közszemlére teszi. Ő kifejezi mindazt, amit anyja csak szobája magányában mer megélni. A volt sportolónő születendő gyermeke elől egy letakart dobozba rejti fiatalkori, boldogságot sugárzó fényképeit; érméivel, és kupáival együtt. Lem titkolja Ida néni előtt, hogy meleg. Az A. úr és A. kisasszonyban a lány az apja elől ágyneműtartójában rejtegeti kirakatbabáját.

A sebek, és a titkok mellett a magány is feloldhatatlan ebben a világban. Mindezt a könyv borítója is tükrözi. Az Önarcképen a kezek pont az arcot takarják el – a bujdosást, a szégyent, az önfelvállalás hiányát, és a magányt is kifejezve. A göcsörtös, vékony, és „dolgos” ujjak a József Attilát parafrazeáló Dolgos ujjaid című novellában is felbukkanak. Míg a vers a magány kiszolgáltatottságáról, és az emiatt érzett gyilkos indulatokról (is) szól: „dolgos ujjaid kösse le a gyom”, végül pedig „halj meg”, addig  a novellában ez a kívánság éppen nem a magány közepette, hanem birkózás közben „hangzik el”: „hiszen birkózni is csak akkor szoktunk, ha elcsenem a rúzsát, és a kémiafüzetébe firkálom vele, hogy dolgos ujjaid gyom kösse le”. A novella egészében azonban ott marad a magány, az űr, amit a halott apa hagyott maga után. A narrátor nem tudja kimondani a másiknak a halál tényét. Sem a kommunikáció, sem a vigasztalás nem lehetséges. A magány A Hoy Trane-fúrótorony íráson is átsüt: a narrátor családjához kapcsolódó mondatokat ismételget, hogy ne felejtse el őket. Ebből a novellából is kitűnik, hogy a család „olyan valami”, amit nem mi választunk: adott. És néha szabadulnán(a)k tőlük – ez leginkább a kamasz szereplők érzéseiben tükröződik:  például a fiú beveri anyja tükörképét.

Minden szereplő menekül a család vagy a magány elől. A Limanova tér narrátora barátnője családjánál, a Dánék főszereplője a szomszéd anyukánál talál menedéket. Az És én? című novellának is a szülő-gyerek viszony van középpontjában: anyával és lányával találkozunk. Ők egymást bántják ( a nagymamára emlékezés révén pedig megkettőzödik az anya-lánya viszony), egymásnak tesznek szemrehányásokat, egymást kritizálják. Anya és lánya szimbiózisa olyannyira hangsúlyos, hogy a  novella végén az anya már saját, kritikus kamasz lányán át látja önmagát.

A Kinderszenen, azaz Gyermekjelenetek (Schumann, 15. opusz) köré szervezett írások korántsem gyerekekről szóló novellák. A narrátorokról ugyanis kiderül, hogy koraérett gyerekek, és világukban egyedül ők viselkednek felnőttként. Így sebük még kiáltóbb. Szvorentől mi sem kapunk vigasztalást, otthagy a gonoszság közepette; és inkább láttat, mint vigasztal. A Tárnaszentelés nyomasztó, bodorádámos világában a gyerekek felnőtt felügyelet nélkül dolgoznak. A „korai érést” mutatja be a Maruzsálem is, melynek gyerekszáj címe megtévesztő – ugyanis ez sem „gyermekjelenet”.  A gyerekek teljesen egyedül, a szüleik nélkül laknak a városban: a lány bulímiás, és a fiú sem találja a helyét.  A szülőtlenség sebeit viselik magukon. A bonszájgyerekek is sérült gyerekek, akik figyelemért esedeznek, de az elfoglalt nővértől nem kapják meg.  Megmagyarázhatatlan, de mindenütt jelenlevő emberi gonoszságnak vagyunk tanúi  – ebben a világban a felnőtt ember elveszi, ami egy kisgyereknek sokat jelent, majd kidobja. Olyan gyermekjeleneteket olvasunk, melyek a gyerekeken kívül zajlanak, és amelyre nincs befolyásuk (ahogy a valóságban sincs).  Olyan felnőtteket látunk, akik nem veszik észre a gyerekeket. És a bántalmazás kölcsönössé válik - a Dánék novellában a gyerek kidobja az anyja gyógyszereit. Egyik kedvencemben, az Anyánk teleszkópos életében csak egy távoli rokon tudja, hogy melyik bicikliülés kié, a gyerekek anyjának fogalma sincs róla. Ahogy a szülők azt sem veszik észre, hogy ők maguk okozzák gyermekük sérülését. Ugyanezt mutatja be A hétfői lány is - a lány az anyja szorosra kötött copfjától szenved. De ahogy a többi felnőtt szereplő, úgy ő is elfojtja fájdalmát – nyugtalanító, ahogy a lány arcán látjuk a le nem gurult könnyeket.  A kimondatlan feszültség, az elfojtás ugyanebben a novellában a zsebben lapuló töltényekben is visszaköszön.

És ezzel megérkeztünk a következő pontra: „valami fenyegető”  húzódik végig a novellákon. Az Érezni valamit narrátora lélegzet visszafojtva, szorongva számol magában. Az utolsó novellában bontakozik ki igazán a feszültség és a „hóhértávlat”, a sújtani készülő kard. Ez „ama végső harag napja”, „reszket akkor holt meg élő/ha megjön a nagy ítélő”[1]. Celanói Tamás Istenhez fohászkodik, de a novellás kötetben nincs kihez fohászkodni. Ebben a magányos, szorongó, bántalmazott világból Istent csak kiűzni lehet (a Járni lehet a tetején novellában madárijesztő helyett „istenijesztőt” készítenek), Isten nincs jelen – ahogy a lelkiismeretfurdalás sem.  Az utolsó írásban sűrűsödik a „határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés” - a mintha megerősíti szorongásunkat: semmit sem tudhatunk biztosan. Ez az idegek játéka, az aggodalom, mikor még az élőkből is holtat vizionálunk (az utolsó novella narrátorának az újszülöttről haldokló anyja jut eszébe), a hóhértávlat.  Az „ama naptól” („Minden rejtek felderül ott”!) való szorongás is beidéződik a záró novellába: „szorongva gondolok arra a napra”. A szorongó és szorongattatott pillanat Szvoren Edina világában ugyanúgy kitágul, mint a Coen-fivérek Nem vénnek való vidék filmjében. Ezt a filmet nézve nem tudunk kilépni a szorongásból, folyamatos kockajátékot játszunk a halállal. A film mindent megmutat, amitől rosszul érezzük magunkat. Ugyanakkor nem lehet nem odanézni. A gyilkosság váratlan, mégis magától értődő – ahogy A Hoy Trane-fúrótoronyban. Jéghideg kegyetlenséggel és gonoszsággal szembesülünk, ebben a világban az empátia nem releváns.  Itt minden „vízszintes és hűvös, mint a munkában megfáradt, alvó emberek”. Az emlékek is fagyos helyre kerülnek: .„hűtőszekrényben őrzöm emlékeimet”.

A sebeket lehetetlen eltünteni, ezt fejezik ki a több írásban is megjelenő radírhurkák. A kötet szereplőinek közös tapasztalata: megpróbálhatnak ugyan valamit kiradírozni az életükből, de az nem fog nyomtalanul eltűnni - darabok maradnak utána.

[1] Celanói Tamás: Himnusz, Sík Sándor ford.

„… egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható”

                                                               (Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

 A berlini holocaust-emlékmű föld alatti része a számok mellett naplótöredékekből áll, míg a felszínen a különböző méretű beton sztélék közé fák nőttek. A sztéléken verebek ugrálnak.

A Zsidó Múzeum épületének négy belső tengelyén játék mackó, írógép, varrógép, és képeslap a kiállítás része. Itt található a „Kiűzetés Helye” is. Ennek a térnek a kőoszlopaira nyáron olívafák nőnek. Az „Emlékezet Tere” egy függőleges irányban hatalmas, négy szűkülő fallal körülvett, szinte légmentes tér. Szinte, ugyanis a városrész kinti zajai érzékelhetőek. Az épületben van még egy tér: ez nem áll másból, mint különböző méretű vas arcokból. Számuk annyi, hogy beborítja a padlót.

„Sunt lacrimae rerum” – tartja a latin közmondás. „A dolgoknak is vannak könnyei”. „/Sírnak, mint néma lelkek(…)/ halottlan holtak és örökre lárvák, / léttelen lények, tompa darabok./” – írja Babits Mihály[1]. Tárgyiasnak nevezett költészet tudja visszaadni ezt a fajta nem múló fájdalmat. Tárgyiasság és légies, szárnyaló létű költészet – ritkább ennél nagyobb ellentmondás. De a könnyekről lehet beszélni. A nagy vulkánkitörés után vagyunk, a tárgyakat már megszilárdította a láva hősége. „Elnehezedtek a tündérléptű lányok a háború hallgatag évei közben”[2]. Az a „à la recherche” távlatában megmarad a kő, a sztélé, a (vers)töredékek, a ráncok, az idézetek, a behívók. Elnehezült tündérlépés – épp olyan feldolgozhatatlan paradoxon, mint a kiállításon látott, gyerek nélküli játék mackó.

A pohár, az írógép, a kőoszlop, a beton sztélé. Nincs, aki ebből a pohárból igyon, csak eltemetetlen, „halottlan holt”-aink, vas arcaink.

Nézem, de nem bírom nézni, pláne felfogni a vas arcokat. Hiába az olívafák az kőoszlopokon. Hiába a sztéléken ugrándozó verebek. Süt a nap. Mesél és hallgat a kő.

[1] Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum

[2] Radnóti Miklós: A la recherche

Könnyed, fehér balett táncosnők - szemben a súlyos, fekete farkasokkal. A farkasok a semmi peremén, a határvidékről nézik az emberek színpadát. Tekintetük kunyerál, és lesben áll. Keresik a zsákmányt: megjósolhatatlanul támadó éhezők. Ám az előbb még könnyednek tűnő táncosok (balettszoknya férfi felsőtesten) le vannak kötözve. Nehezen tudnak lépdelni. A transzállapot jelenthet egyfajta meg-, vagy lekötözöttséget. Egyszerre húz és köt a föld valahova. Húz a tested, amit valaki más választott ki, nélküled. Nem (vagy csak nagyon nehezen) bújhatsz ki belőle. BDSM szerepjátékban a „B” bondage-t jelenti: a partner lekötözését. Ezen kívül rabszolgaságot. Megnyugvást adhat, hogy mindez átmeneti, illékony (ld. El Kazovszkij és a hit viszonya[1][2]). Életünk csak átmenet: transz-lét. A „transz” szó jelentése = át-menet. Átmenet és átlépés egy másik világba, ahol elszáll(hat) a lélek.

A lét átmenetiségét támasztja alá El Kazovszkij azon gondolata is, hogy földi létünk nem más, mint a purgatórium maga. Tüzes, elhagyatott, magányos, kínzó sivatag.

Művészetében nem nyújt feloldozást, mert mi (és ő?) csak a megkötözött létet látjuk, az élni nem tudást. Vagy legalábbis a minimum duplán nehezített életet. El Kazovszkij tudatosan vállalta a tragikum művészetét. Egyik nyilatkozata szerint ő nem a homály festője, mert a homály nem tragikum[3]. A homályban elképzelhető a remény. El Kazovszkijtől pedig nem kapunk reményt.

 A tragikum kapcsán felmerül bennem a kérdés: a mi kis bináris világunkban lehet-e a binaritáson kívül létezni? Megteheti-e az ember (és hogyan), hogy nem választ nemet? Ráadásképpen El Kazovszkijnál nem csupán egy vagy-vagy választással állunk szemben: a vagy-vagy-on túl létezünk. Az élet szerinte a vagy-vagy megsokszorozott, végtelen kiadása. Vajda Lajos kétarcú madarának transzponálása. A két emberarcú, egy farkaskutya testű variációk végtelen halmaza. Vándorállatok a képeken - ahogy ő maga kiemelte a többesszám jelentőségét. Többesszámban, és hatványozottan is ott ülnek, vagy fekszenek képein. Az egyszemélyes vívódás nem tükrözi eléggé a szenvedést. El Kazovszkijnál nem elég „csak” két dolog közül választani. A kettőződéssel, a kettő hatványaival nézünk szembe.

A földi létben ebből a megkötözött állapotból kell létrehozni lehetetlen artistamutatványt. El Kazovszkij az egyensúlyozást művészi szintre emeli. Egy deszka billeg hegycsúcsra, vagy vékony oszlopra tűzve. Rajta a megszokott figurák. Nagyon veszélyes helyzet: bármelyik pillanatban kibillenhet. A felfokozott veszélyérzet, a fenyegetettség festője.

Élete vége felé fokozódik képein a magány, és a reménytelenség.

A vándorállatoknak és lényeknek mindvégig pontos mértani helye van képein. -Tól –ig tartanak. Vektorokkal mozgathatók. A nézők pedig odaszögezve nézik azt az elképesztő mutatványt, ami El Kazovszkij képein folyik. A farkasállatok pórázon tartva követik szemükkel, ahogy a táncosok reménytelenül repülni  próbálnak. A dolgok nem tudnak mozdulni. Hogyan tudna egy kutya evezni?  

Az összekötözöttség tragikus helyzetét fokozva oldalt időnként megjelenik egy kés, vagy kasza – hegyes, döfésre alkalmas tárgy. Sose tudhatjuk, mikor jön el a pillanat. A konstans fenyegetettség állapotában vagyunk. Az elviselhetetlenség határán. Onnan nézzük a szenvedést. És a szárnyas oltár helyén is csak „pokolkát” találunk a „beépített szekrényben”.

[1] „ Hit nélkül persze semmilyen normális ember nem érezheti magát jól a bőrében. Ha tudnám, hogy lesz egy másik bőröm, akkor nagyon jó lenne ez a mostani is.” 125. oldal, Cserjés Katalin és Uhl Gabriella (2012, szerk.): Látáscsapda: Beszélgetések El Kazovszkijjal. Magvető Kiadó, Budapest.

[2] „Tehát ha sikerülne nekem, ha valamilyen misztikus módon rám szállna a hit, és tényleg megkönyörülne rajtam az Isten, és ebben a csodában részesítene engem, akkor én repülnék, és tényleg szabad madár lennék. Olyan szabad lennék és olyan boldog, hogy az sem érdekelne, hogy épp egy női testbe születtem bele, hiszen majd lesz más. Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel?” 242.oldal, uo.

[3] „A homály zavar és untat. A homály is reménytelen, de nem tragikus.” 173. oldal, uo.