„Egyetlen történet sem kezdődik a kezdetén, a fa gyökerei elrejteznek szemünk elől, ámde a vizekig nyúlnak.” Ez a mondat többször elhangzik a regényben, és a mű vége felé egészen más értelmet nyer, mint a „kezdet kezdetén”. Első olvasatra a fa gyökerei, melyek a víz alól is kitűnnek, utalhatnak a történelem ama bizonyos mélységes mély kútjára. Később azonban, mire eljutunk a regény végére, a mindenütt kitüremkedő gyökerek egyre inkább a minden történés mélyén felfejthető, emberi rosszindulattá, érdekké válnak.
Az ezrabeli Ethán, történetünk főszereplője, rendes krónikaíró. Szeretne utánajárni a dolgoknak, hogy mindent úgy írhasson meg, ahogyan történt. Tényszerűen. Ezért felkeresi a még rendelkezésére álló interjúalanyokat, és a forrásdokumentumok nyomába ered. A kulturális antropológia módszerével beépül a vizsgált mikrotársadalomba. Átéli azt, amit az élhetett át, akiről írni fog. Ugyanez másképpen mondva: ihletettség. Hallucinációk, álmok révén lemenni a tudattalanba, a kollektív mítoszokért. Ahogy Dávidnak több arca rajzolódik ki, úgy a kutató is több felől, többféle forrás számbavételével hozza létre művét. „Én az igazság házában csupán egybehordom, elrendezem és csoportosítom a tényeket, kutatom rejtett értelmüket”, „ám a szó éli a maga életét, nem tűri, hogy megfogjuk, féken tartsuk, megzabolázzuk, kettős arcú, el-és leleplez, ahány sor, annyi új veszedelem les ránk”. Nincs ez a veszedelem másképp Ethán esetében sem: neki sem segít senki, hogy igazság és hamisság között, lehetek és talánok közt eligazodjon.
A krónikás utal arra, hogy Jehova láthatatlan Isten, aki az emberekre jellemző módon vétett az igazság ellen, és akiben szintén ellentmondások vannak. Ezért is tűnik az író számára lehetetlen vállalkozásnak egy ellentmondásoktól mentes krónika megszerkesztése. És, ahogy a regény sugallja, ezért sem ellentmondásoktól mentes könyv a Biblia. Mert „ahány sor, annyi új veszedelem les ránk”. Intertextuális olvasatok, száz-és ezerféle interpretáció, újabb és újabb bonyodalmak. A történeteteket így is, úgy is lehet érteni. Nincs hermeneutikai megoldás. Az Írás sosem fedi fel magát.
A Heym regény történetei pontosan olyanok, mint a Bibliában. Csak épp másféle módon vannak csokorba kötve. A történések mögött nem Isten jóindulata húzódik meg, hanem az emberek mérhetetlen rosszindulata. Ugyanazt a történetet ellentétes módokon tudjuk olvasni, erre céloz kérdésében a mű végén a történetek gyűjtője: „S az nem számít, hogyan gondolkodik az olvasó?”
Ethán hivatása sem más, mint utánajárni, megemlékezni. „Az ember az ő legendája”. Amit hátrahagyunk magunkból, az emlékek, a szóbeszédek, az írások: ezekké válunk. Ethán a saját interjúkérdéseire adott válaszokból szerkeszti össze Dávid király legendáriumát. Ugyanakkor a „paradicsomkertbe nincs visszaút”, azaz a dolgok eredeti, tudással teljes állapotát mi nem láthatjuk - és ez így is van rendjén. Mi csak lefújjuk a port, az eltűnt évek nyomait kutatjuk. A történendőben keresni a történelmet, ez az egyiptomi eunuch tanácsa. Múltmegidézés hasissal, hallucinációk, prófétai révület, képek, víziók. Istentől ihletettség? Avagy találkozás a gonosszal? Nem mindig könnyű eldönteni. De „aki a történelmet meg akarja ismerni, az nem érheti be égetett agyagtáblácskák forgatásával.” A tapasztalat érleli meg az embert, a hitet. Tapasztalatainkon át- átszűrődik az Úr Lelke, így értünk meg sok mindent. Ez lehet a teológiai megoldás.
Emberi életünk során egyfolytában ellentmondásokra bukkanunk. Még egy próféta álma sem egyértelmű – ki beszél benne? A saját szavaimat hallom, vagy más beszél hozzám az álmomon keresztül? A salamoni bölcs döntés végül mindkét történetet meghagyja a krónikában. Ugyanis nem tudja, melyiket hagyja el. A gyermek ketté nem vágása: ha bölcsen időt adsz egy döntésnek, néha magától rendeződik a probléma. Mert Isten úgy irányítja a dolgokat, hogy kiderüljön az igazság.
A mű végére az író megkapja lehető legnagyobb büntetését, a hallgatást. A 3 T közül a Tiltást… Mert el kell hallgattatni az olyan írót, aki a „hatalmasok titkos útjairól” túl sokat tud. Túlontúl merész vállalkozásnak tűnik megírni az Egységes és Egyetlen, Igaz és Mértékadó, Történelmileg Hiteles Krónikát… Heym álnéven írt, 1973-as műve az egyeduralkodói rendszerek fonákjára finom iróniával mutat rá – csak az olvasón múlik, hogy meglássa.
De az angyal zárszava: megmarad „a szó, az igazság és szeretet”. Ez csak akkor lehet teológiai-hermeneutikai feloldás, ha bevállaljuk a hit és a remény kockázatát, ezzel kis időre félretéve a bennünk gyökeredző ellentmondásokat. Végül is ennek a hitnek terméke a Dávid király krónikája is.
„Let them give thanks to the Lord for his unfailing love and his wonderful deeds” (Psalm107:8)
As I was getting ready for my testimony, I asked myself two questions[1]. Since when do I know that I am a person of faith? And the other question: since when do I know that I am a bit different than the others?
I can answer the first question by saying that my grandmother on my mother’s side was the one who taught me about religion. But what she showed me was much more than religion. She has a personal relationship with God and what I saw and learned from her personal life was having faith in God and gaining strength from God. I thought that God knows everything about me, I experienced and felt Her presence. I didn’t have to say that I am a person of faith, faith was present in my life.
I faced the first difficulty when I realized that I don’t have the same opinion as the youth group of my Reformed[2] community at that time and they could not really accept this. It was then that I realized that a closed church community which is thinking about everything the same way is not for me. I left this community but faith was still very important for me. I had and have a good relationship with God. For me, being gay and being a person of faith is not and was never something I have to or had to reconciliate. (But I know that a lot of people struggle with this and get the label ’sinner’ from their church. And it is very hard to get rid of this label, and it kills our dignity.) Today, I would say that my faith and me being gay/queer strengthen each other. They influence each other and my theology.
I always remained a person of faith, even when I could hot hear God. I experienced several times in my life that God and her Messengers– people in my environment – stood by me in real difficult situations: when the light has become night around me, to quote a psalm. God was always there, even if I could not hear Her. Here, I would like to quote Attila Jozsef, a Hungarian poet: “God was standing here right behind me”.[3]
As the years went by, I started to miss practicing religion in a community. I thought that I wouldn’t like to practice my religion within four walls and I thought that this was not what I am destined for. I was part of a very good, activist community, Labrisz[4] but I could not practice my religion there. That is how I found Mozaik, I heard a lot of good things about it. I found an open community where we form each other a lot, where we can speak with each other without taboos and without fear. This is a safe place which is important for a lot of us. We have ecumenical meetings, we take part in clothes donations, and we invite guest pastors and priests. We spend time with God and each other. I am very glad that I am a member of Mozaik.
Concerning the second question – when did I realize that I am a bit different than the others that I am queer? I can tell a very similar story. Just as my faith, being queer was always part of me. But what does queer mean for me? Though I don’t like categories I can identify with this category the best. What it tells me is that love does not depend on gender, it is genderless. And in my opinion, there is a lot more in a person than gender. This categorylessness is represented in the letter to the Galatians, too – in Christ, there is neither male nor female… For me, this is what queer and Christ-like thinking is about: looking at the person, without any judgment or categories.
Another reason why I like the word ’queer’ is because it has an activist past[5] and I like how the word was reclaimed by scholars and activists.
I first encountered that I am not quite the same as others when fell in love with a girl and this was not as natural and acceptable for other people as for me. This happened 15 years ago. That was when I came out to my family members and later, to my friends. Some needed more time and some needed less for acceptance. For me, it was important to understand that I don’t need everyone to accept me the moment I come out – some of my family members needed more time. What counted a lot is when I personally introduced my girlfriend whom I loved.
And that is why I am standing right here because I would like to personally testify of the God who is Love. Love is a gift from God, a skill which we didn’t get by accident. I would like to summarize my testimony with quoting from John’s first letter: „Beloved, if God so loved us, we also ought to love one another. No one has seen God at any time. If we love one another, God abides in us, and His love has been perfected in us.” Amen.
[1] at this point, I would like to say thanks to the creator of the interview questions a „Leszálltak a vízbe mind a ketten” – a Hungarian publication of an LGBTQ-Christian Dialogue Project which inspired my questions
Ahogy készülődtem a bizonyságtételemre, két kérdést tettem fel magamnak.[1] Az egyik: mióta tudom, hogy hívő vagyok? A másik: mióta tudom, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többség?
Az első kérdésre úgy tudnék válaszolni, hogy anyai nagymamám révén részesültem vallásos neveltetésben. Amit ő közvetített, az azonban sokkal több volt, mint vallás. Személyes kapcsolata volt Istennel, és amit láttam és tanultam tőle, az hit és bizalom Isten felé, erő Istentől. Úgy voltam vele, hogy Isten mindent tud rólam, éreztem és megtapasztaltam jelenlétét. Nem kellett kimondanom, hogy hívő vagyok, az istenhit jelen volt az életemben.
Az első nehézség akkor adódott, amikor az akkori református gyülekezetemben nem minden kérdésről egyezett a véleményem az ifjúsági csoportommal, és ők ezt nem nagyon fogadták el. Akkor észleltem, hogy egy mindenről azonos módon gondolkodó, zárt egyházközösség és köztem nem lesz mindig zökkenőmentes a kapcsolat. Eltávolodtam ettől a gyülekezettől, de a hitem továbbra is nagyon fontos maradt, Isten és köztem megmaradt a jó kapcsolat. Nálam nem merült fel, hogy a hitem és melegségem ellentmondana egymásnak. (De tudom, hogy sokan küzdenek ezzel, és megkapják a „bűnös” bélyeget az egyháztól, amitől nagyon nem könnyű szabadulni, és kihatással van önbecsülésünkre.) Ma úgy fogalmaznék, hogy a hitem és melegségem inkább erősítik egymást, hatással vannak egymásra.
Hívő maradtam, és később többször is megtapasztaltam, hogy Isten, és az ő Küldöttei – emberek a környezetemben – mellettem álltak a nagyon nehéz helyzetekben: mikor éjszakává lett a világosság körülöttem, hogy egy zsoltár szavait idézzem. Isten akkor is ott volt, mikor éppen nem érzékeltem. Itt idézném egyik kedvencemet, József Attilát: az Isten ott állt a hátam mögött.
Ahogy teltek az évek, elkezdett hiányozni a vallásgyakorlás közösségben. Úgy gondoltam, hogy nem a négy fal között szeretném a hitemet megélni, és ezt nem is éreztem feladatomnak. És bár tagja voltam egy nagyon jó, aktivista közösségnek, a Labrisznak[2], de itt nem tudtam a vallásomat gyakorolni. Ezért felkerestem a Mozaikot, már sok jót hallottam róla azelőtt. Egy nyitott, egymást formáló közösséget találtam, ahol tabuk és félelem nélkül tudunk egymással beszélgetni. Ez egy biztonságos hely, ami sokunknak nagyon fontos. Ökumenikus alkalmakat tartunk, részt veszünk cipős doboz akciókban, és más gyűjtésekben, vendéglelkészeket és papokat hívunk, feltöltődünk, és időt töltünk Istennel és egymással. Nagyon örülök, hogy ide tartozhatok.
Rátérve a második kérdésre: mikor jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többiek, hogy queer vagyok, nagyon hasonló történetet tudnék elmondani, mint ahogy a hitem kezdetektől jelen volt, úgy ez is. De mit jelent nekem az, hogy queer? Bár nem szeretem a kategóriákat, de mégis ez a kategória fejezi a leginkább számomra, hogy a szerelem nem nemfüggő, és véleményem szerint sokkal több van egy emberben, mint a neme. Ezt a kategórianélküliséget a Gal3,28 is kifejezi – Krisztusban nincs sem férfi, sem nő. Nekem ezt jelenti a queer és krisztusi gondolkodás, hogy az embert kell nézni, előítéletek és kategóriák nélkül. Emellett azért áll hozzám közel a queer szó, mert aktivista múltja van – és ahogy említettem, az aktivizmus fontos nekem. Angolul furát, ferdét, negatív értelemben eltérőt jelent, és az angol nyelvű közegekben az LMBTQ+ közösségre szitokszóként használták. De aztán a közösség elkezdte magára használni, ezzel elvéve negatív élét.
Azzal, hogy nem vagyok teljesen olyan, mint a többiek, először akkor szembesültem, amikor szerelmes lettem egy lányba, és ez nem volt mindenkinek ugyanolyan természetes, és elfogadható, mint nekem. Ez kb. 15 éve történt. Ugyanekkor bújtam elő a családtagjaimnak, majd a barátaimnak. Van, akinek több idő kellett az elfogadáshoz, van, akinek kevesebb. Fontos megértési pont volt számomra, hogy nem várhatom el azonnal az elfogadást – van, akinek több idő kellett ezt feldolgozni a családomból. Sokat számított, ha személyesen bemutattam a barátnőmet, akit szeretek.
Ahogyan most azért állok itt is, mert személyesen szeretnék tanúbizonyságot tenni arról az Istenről, aki szeretet. A szeretet, és a szerelem ajándék Istentől, amit szerintem nem véletlenül kaptunk Tőle. Tanúságtételemet János első levelének negyedik fejezetéből idézve szeretném lezárni: „Szeretteim, ha úgy szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta; ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Ámen.
[1] itt szeretnék köszönetet mondani az „És leszálltak a vízbe mind a ketten” interjúkötetben szereplő kérdések kitalálójának, ezek inspirálták az én kérdéseimet is
Régóta, már tavaly óta meg akarom írni ezt a posztot. Nincs is rá jobb alkalom, mint most, az „ellenzéki”, állampolgári tüntetés után – fáradtan, kicsit betegen. Jó, hogy sokan voltunk, de mindez nem elég. Sok-sok éves, bebetonozott, alaposan kigondolt struktúrákat kéne lebontani, és ehhez nem lesz elég még egy tüntetés, meg még egy, míg végül elfogy a dühünk, és egyre kevesebben leszünk. Nem fog ez egyik napról a másikra menni sajnos, túl sok idő telt el ahhoz. Lassan tudunk csak összeszerveződni, egymást erősíteni. A választások előtti és utáni szűk időszak azzal telt el, hogy a pártok egymást szidták: ki mindenki volt akadálya az összefogásnak, kivel lehet, és kivel nem együttműködni. Annak, hogy kimenjek az utcára, elsősorban nem a választás újrakövetelése volt az oka, hanem a soroslista megjelenése. Az tette fel az i-re a pontot.
Onnantól kezdve motoszkál bennem ez a téma, hogy tavaly elmentem Nádas Péter Világló részletek felolvasó estjére. Mert akkor ő ott, a felolvasáskor, és a könyv megírásának folyamatában sem tett mást, mint radikálisan felvállalta a megtisztulást. Felvállalta, hogy szembenéz a múltjával. Nem csak az övével, nem csak arra, amire emlékszik, hanem felfedi a tudattalant is, és szembesít minket vele. És a Világló részletek, ahogy NP minden önreflexiója, nem csak az ő családjának továbböröklött és továbbörökített története, hanem a mienk is. Mit hordozunk, milyen traumákat, sérüléseket? Ezekkel szembenézni a legbátrabbak kiváltsága. A megtisztító és feltáró munkálatok után jöhet csak az újjászületés. Bonhoeffer, Martin Luther King, B.R. Ambedkar – bátor emberek. Konferenciát szervezett róluk főiskolám, és bár aznap (április 8.), bevallom erősen hittem még a kormányváltásban is, az utána jövő egy hétre nagy reménységet adott, amit ott hallottam.
Az emlékkonferencia igehirdetésében Iványi Gábor ugyanarról a textusról prédikált, mint mikor kis egyházszakadásunk megtörtént (a METé és Magyar Metodista Egyházé). Ez a textus a 2Móz 14, Izrael kiszabadulása a rabszolgaság földjéről. Ebből idézek most szakaszosan: „De Izráel fiai kivonultak az ÚR kezének oltalma alatt. Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cefónnal szemben. A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az ÚRhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg! De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az ÚR!” „Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. „Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az ÚR pedig egész éjjel erős keleti széllel visszafelé hajtotta a tengert, és szárazzá tette a tengerfeneket, úgyhogy a víz kettévált. Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról.” „A hajnali őrségváltás idején rátekintett az ÚR a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az ÚR harcol értük Egyiptom ellen!” „Az ÚR pedig ezt mondta Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy a víz visszatérjen az egyiptomiakra, a harci kocsikra és lovasokra! Mózes kinyújtotta a kezét a tenger fölé, és a tenger visszatért reggelre a medrébe egyenest a menekülő egyiptomiakra. Így hajtotta bele az ÚR az egyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatért a víz, és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt meg közülük. Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. Így szabadította meg az ÚR azon a napon Izráelt Egyiptom kezéből.”
Ez a történet egy csodálatos történet arról, hogy mennyire másfajta hatalom az Úré, mint az embereké. Ő képes irányítani a tengert, és egy kis járattal utat biztosít népének a tenger középen, hogy ne érje őket víz. Sőt, még az ellenséget is jobb belátásra bírja: az egyiptomiak észlelik, hogy itt egy nem emberi hatalommal állnak szemben, ami ellen nincs értelme küzdeni. Megzavarodnak, megakadnak a harci kocsik szekerei az isteni csoda láttán. A prédikátor IG is utalt erre a „szent elbizonytalanodásra”.
A történetben Izrael népe elindul a szabadság felé. A szabadságnak nem alternatívája a rabság, és nincs mese, el kell indulni. Egyrészről túl közel van a szolgaság helye, és messzebb kell menni onnan. Másrészről be kell látni, hogy a fáraóval nem lehet megegyezni. Az ő struktúrájában nincs lehetőség a szabadságra.
Viszont a rabság és a szabadság között mindig van egy tenger, amin át kell menni. Az én interpretációmban a tenger a katarzis, a megtisztulási folyamat. Tudniillik át kell mennünk valamin ahhoz, hogy új kezdődjön el. A régi, berögzült attitűdnek teljesen el kell tűnnie ahhoz (megütök valakit, mert együttműködött valakivel, akivel nem lett volna szabad), hogy új szülessen. (KG gratulált a választás nyertesének, nem vidáman. Miért? Mert így szokás demokratikus helyeken. Biztos, hogy nem volt könnyű, de túllépett ezen.) Amíg nem állunk szóba azokkal, akik szerint egy kicsit más a világ, és akik talán beszélni szeretnének, de nincs, aki meghallgatja őket, addig nem lesz megtisztulás. Mert nekik sem biztos, hogy van alternatívájuk, és mert lehet, hogy ők is a kisebbik rosszra szavaztak. Míg a saját buborékunkból nem lépünk ki egy kicsit, addig nem lesz változás… És amíg nem ügyek mentén kezdünk politizálni, és nem a helyi, lokális faültetéseken, piacokon dolgozunk együtt (ez az ökumenikus charta hitvallása is - http://www.katolikus.hu/okumene/chartao.html), hanem a minket elválasztó jelenségeken vitázunk, addig csak marad a marakodás. A tenger mosógép, biztosítja a szabadság felé vezető úton a megtisztulást.
Ezen az úton az ember kimerül, és bár utólag kalandnak tűnt az egész, akkor nem az. Kísértések, és bukások vesznek körül bennünket. Ámde visszamenekülni Egyiptomba nem lehet alternatíva. Ostorozhatjuk a politikusokat, de nekünk kell cselekedni. A kérdés csak az, hogy elköteleztük-e magunkat.
Nem erővel kell erőre válaszolni - bár ezt mondta egy politikus. Fegyvertelenül, erőszakmentesen, de kötelességünk ellenállni. Kellenek bátor, felkészült emberek, közülünk valóak, akik ki tudják vezetni a népet a rabszolgaságból. Olyan emberek, akik nem ijednek meg akkor, ha saját társaik ekézik őket. Martin Luther King-et saját lelkésztársai ítélték el egy levélben. Miközben börtönben ült, onnan válaszolt nekik. Onnan idézte fejből a Bibliát. És ebben a levélben fejtette ki azt is, hogy egy erőszakmentes mozgalomnak milyen fontos elemekre kell épülnie. Ezeket röviden ismertetem. Első lépés: a tények begyűjtése. Milyen igazságtalanságai, visszaélései vannak a rendszernek? Aztán következik a tárgyalás – ez párbeszédet jelent a csoportok között. Majd a belső megtisztulás, pl. oktatással. Itt a cél, hogy az embereknek legyen belső ereje, hite. Ez nagyon fontos. Legyenek tisztában azzal, hogy hogyan kell erőszakmentes módon reagálni az őket érő erőszakra. Végül pedig a konkrét lépések, tettek következnek. Ez önszerveződést, erőszakmentes tüntetéseket, követeléseket jelent. Céluk, hogy a hatalom szembesüljön az igazságtalanságokkal, és tárgyalás kezdődhessen egy igazságosabb bánásmód irányába.
A bátor emberek minden közegben ellenállást váltanak ki. Martin Luther King-et is sokan tartották nem kereszténynek, mert nem volt „illedelmes”, vagy megalkuvó. A kereszténység sohasem a megalkuvásról szól. Nem kritikátlan engedelmesség, hanem folyamatos kritikai pozíció, ahogy az egyik előadó fogalmazott a konferencián. Ha keresztény vagyok, folyamatosan ellenzékben vagyok. Mindig kritikával szemlélem a világot, a politikát.
A továbbiakban az ő előadásának főbb, számomra fontos gondolatait szeretném ismertetni a már említett Bonhoeffer - Martin Luther King konferenciáról.
A keresztények feladata, hogy a megváltás és az igazság evangéliumát hirdessék, és hogy a szisztematikus gonosz ellen profetikus hangjukkal fellépjenek. Hogy aktivistaként részt vegyenek a civil munkában. Ők a kórus, akik Amerikában a lelkész háta mögött állnak. Mi a valóság? Hogy Isten megbékítette a világot Jézus által. Ez nem csak egy ígéret, ez egészen valóságos. A keresztényeknek meghívása van arra, hogy ebben a megbékéltető folyamatban ők is részt vegyenek. És ez ugyanolyan valóságos, csak éppen egy másik korszakban, időben.
Isten a világban a következő mandátumokkal van jelen: a család, a munka, az egyház és a világ révén. Ezek nem tökéletesek, mert az ember sem tökéletes. De az egyháznak a megbékélést kell hirdetnie. Az állampolgároknak pedig nem az a feladatuk, hogy az államot szolgálják.
Isten parancsa a szabadság, és az élet. Ne feledjük, hogy sohasem arról szólnak a parancsolatai, hogy mit csináljunk és mit ne. A parancsolatok középpontjában az élet, a szabadság, a szeretet, és a kapcsolódás van. Néha szem elől tévesztjük a középpontot, és így veszélybe kerül a szabadság, vagy a szeretet. Pedig nekünk nem „etikus” embereknek, hanem egyszerűen embereknek kell lennünk. Ha a saját érdekem és a saját véleményem többre tartom, mint a másik embert, az maga a pokol.
Ha én azt mondom, Isten velünk/velem van, akkor ez azt jelenti, hogy egy ismeretlennel is vele van, és hogy az az ismeretlen az én embertársam. A radikalizmus radikalizmust szül, és elfelejtünk beszélni egymással. Mert hiába vannak meg a kis szabadság-szigeteink, ha ezek bástyákká, vagy elefántcsonttornyokká válnak – és erre nagyon is hajlamos az értelmiségi csoport. Hogy csak a saját hangját hallja meg, hogy körkörösen filozofál, miközben mellette nem kapnak levegőt, és a társadalmi olló megállíthatatlanul nyílik tovább.
Ahhoz, hogy a hatalmat elszámoltathatóvá tegyük, egy civil társadalomra van szükségünk. Ehhez pedig egy szentek közösségére van szükség. Akik fontosnak tartják, hogy a hangjukat hallassák a társadalomban, az egyházban, és akik hisznek ezek elszámoltathatóságában.
Az a vallás, ami felülről szerveződik, sosem lehet jó. Alulról kell szerveződnie. A hitnek szívből kell jönnie, és nem a hatalom felől. Lengyelországban a katolikus egyház elkezdett beleszólni a törvényhozásba, és a hatalomnak vallásos színezete van (ahogy itthon is..). Ez Lengyelországban a vallás halálához vezethet.
Ha a kereszténység nem a közösség minden egyes tagjáról és tagjához szól, akkor az nem kereszténység, hanem a közösség víziója.
Jézus keresztje nem egy eszköz, és veszélyes, ha a kormánnyal szembeni érzelmek a vallás elleni érzelmekké is válnak. A saját életünkben és mikrokörnyezeteinkben kell hívőnek lennünk.
Nem kényszeríthetjük az embereket a szabadságra, de meghívhatjuk őket olyan közösségekbe, ahol a szabadságnak helye van. A kis csoportok a túlélés zálogai.
Keresztényként az élet teljessége, és a szabadság felé kell haladnunk.
Miből lesz a cselekvés? Aki megélte azt a bensőséges szeretetetközösséget, amiről Ferenc pápa beszél, az tudja, hogy egy szeretetteljes közösség (jó) cselekvésekre sarkall. Elolvasván az enciklika ismertetőjét, sok párhuzamot találok Latouche könyvével[1]. Az enciklika forradalmi jelentőségű abban, amire Latouche is felhívja figyelmünket: „ne feledjük, hogy a buddhizmussal és számos más vallással ellentétben a keresztény hagyomány egyáltalán nem szentelt figyelmet az ember és az őt körülvevő élő vagy élettelen környezet harmonikus együttélésének”.
A Vertse Márta által fordított és a Szentszék által ismertetett Laudato si pápai enciklika visszatérő motívuma a párbeszéd. Párbeszéd csak szeretetközösségben jöhet létre. Az ilyen közösségek megteremtik maguk körül azt a mindenre kiható erőt, amely el tudja rendezni a problematikus, törött struktúrákat - amennyiben mindez nem késő. A különböző közösségek párbeszéde, a szeretetteljes kommunikáció másképpen fogalmazva ökumené. „Az ökumenét (…) a közös akciók sokféle formájában gyakoroljuk”, „az együttműködés előmozdítására alakuljanak helyi, területi, nemzeti és nemzetközi ökumenikus testületek”, „elkötelezzük magunkatarra, hogy (…) a kisebbségek jogait védelmezzük, és segítünk abban, hogy a többség és a kisebbség között országainkban még fennálló félreértések és előítéletek megszűnjenek”[2]. Ugyanez másképpen: „nagyon fontos, hogy a kényszertől megszabadulva megtaláljuk a párbeszéd és szolidaritás útját, ami nélkül nem létezhet széles társadalmi rétegek által támogatott átmenet (…) Az FNA[3] és a Jövedelmi Plafon egyidejű bevezetésével mindenki visszakaphatná a számára méltóságot biztosító és kiegyensúlyozott életkörülményeket teremtő társadalomba vetett hitét. A kapitalizmus céljaival egybevágó magányt és elidegenedést okozó félelem megszűnne és kényszerektől kevésbé behatárolt viselkedésmintákat, derűsebb életviteli szokásokat sajátíthatnánk el.”[4]
A Laudato si a Charta Oecumenica-val összhangban ökologikus, és ökumenikus - hiszen a környezetvédelem felekezetközi, vallásközi, és vallásokon túli ügy - megtérésre buzdít. Egyben elismeri, hogy történtek előrelépések, és az egyházat gazdagították a másféle gondolkodású szervezetek.[5] A világban „minden bensőségesen összefügg egymással”, avagy az említett szeretetközösség, mely nagy hatással van a struktúrákra, felelősség is. Ugyanezt másképpen így mondhatnánk: personal is political. „Kapcsolat áll fenn a környezeti, valamint társadalmi és emberi kérdések között, amelyet soha nem lehet szétszakítani”, „egyetlen és összetett társadalmi-környezeti válságról van szó”. Ez a felelősség, ez a bensőséges összefüggés a szövetség, melyet Isten kötött velünk, minden élőlénnyel, Noé után. „Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel (…) minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök (…) minden élőlénnyel, amely testben él a földön.” Ez a szövetség kötelék, ajándék. Isten nekünk adta a földet, de nem azért, hogy tönkretegyük.
A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny – ez az Elie Wieselnek tulajdonított mondás jutott eszembe, mikor „a reagálások gyengeségéről”, vagy ellankadásról, termelés és fogyasztás dinamikájáról olvasok az enciklika ismertetőjében. Dolgoztam multinacionális vállalat irodai munkásaként, így pontosan átérzem a közönyt, vagy ellankadást, amibe a gépként számon tartott ember kerül a napi nyolc óra után. Ilyenkor az embernek már csak gyors fogyasztásra van ideje. A profit cégek elvárják a termelést, és hogy ne rontsd le üzletüket. Igazi elmélyülésre, belső szemlélődésre, melyről Ferenc pápa ír, nincs idő, nincs lehetőség.[6] Az emberek a fogyasztás által eltompulnak, a szellem művelésére alig jut idő, energia. Nincs idő a legfontosabbra: „gyöngédség, részvét és aggodalom az emberi lények iránt”. Ferenc pápa enciklikájában felszólal az állatbántalmazás ellen: az állatokkal és a növényvilággal is bensőséges kapcsolatban kell lennünk ahhoz, hogy igazi párbeszéd bontakozzon ki köztünk és a természet között. Ennek a kapcsolatnak nem szabad leigázó, hierarchikus viszonynak lennie, annál inkább kooperatívnak, és együttműködőnek. Hiszen azért kaptuk a földet szövetségül, hogy megőrizzük.
Ferenc pápa írja: a munka értékét integrálni kell társadalmunkba. Az, hogy melyik munka mennyire értékes a társadalom szemében, kiválóan látszik abból, hogy a társadalom hogyan jutalmazza pénzben a nővért, szemben az üzletasszonnyal.[7] Az ilyen jellegű munkáknál, ahol a profit, a pénz irányít, már régen lemondtak arról, hogy „személyekbe fektessenek be”. Az ökológiai megtérés[8] azt jelenti, hogy bármilyen nehéz is, újra kell rajzolni a szokásainkat, berögzött viselkedésmódunkat. Egy gyökeresen más életstílust kell követnünk, mert ez a világ már nem fenntartható. A földet már kimerítettük, és kiaknáztuk. El kell felejtenünk a fejlődés ideájának örökös kergetését, és helyette arra a szemlélődő, lelassított életmódra kéne törekedni, amiről Hannah Arendt[9], és Ferenc pápa is ír a Laudato si-ben. Hiszen ahhoz, hogy dicséretet adjunk az Úrnak, hogy imába foglaljunk minden teremtett élőt; ahhoz el kell csendesednünk. „Le kell állni”, és nem növekedni tovább. „Egy átfogó ökológia egyszerű, mindennapi gesztusokból áll, amelyekben megtörjük az erőszak, a kihasználás, az önzés logikáját.” Túl kell lépni önmagunkon, és felelősen kell bánni a körülöttünk levő világgal. Isten ajándékait értékelnünk kell: itt az idő figyelni a természet jajongó szavára.
[1] Serge Latouche (2011) A Nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely.
[4] Liegey-Madelaine-Ondet-Veillot (2016) Jólét gazdasági növekedés nélkül, Eszmélet Alapítvány.
[5] fontosnak tartom kiemelni a gazdagítás szót, mely nem idegeníti el egymástól az egyházat és a „világot”
[6] Latouche Gorz-ot idézi: (1977) Écologie et liberté, Paris, Galilée. „olyan időpolitikára van szükség, amely magában foglalja az urbánus és természeti környezet, a politikai kultúra, a képzés és oktatás átalakítását (…), hogy nagyobb teret kapjanak az önálló kezdeményezések, a kölcsönös segítségnyújtás, a kooperáció és az önellátás”
[7] Liegey-Madelaine-Ondet-Veillot, 57.o.: „Ma a munkát nem a hasznossága, az értelme, hanem rövid távú gazdasági haszna szerint értékeljük (hasonlítsuk össze például egy mentőorvos és egy értékesítési vezető fizetését). A túlélés érdekében kénytelenek vagyunk dolgozni, csak így tudjuk a fogyasztói társadalom által meghatározott modelleket követni anélkül, hogy ennek valójában tudatában lennénk.”
[8] mely pontosan ugyanolyan paradigmaváltást jelent, mint amiről a nemnövekedés latouche-i elmélete beszámol, és amelyhez az értékcsere, koncepcióváltás, átstrukturálás, újraelosztás, visszatérés a lokálishoz, csökkentés, újrafelhasználás és újrahasznosítás nyolc kulcsfogalmát használja illusztrációnak
[9] Arendt-et Latouche idézi, 104.o.: „Hannah Arendt fogalmaival szólva nem csak a vita activa két háttérbe szorított eleme, a kézműves vagy művészi alkotás, illetve a tisztán politikai cselekvés kapná meg az őt megillető helyet a munka mellett, de visszanyerné rangját a vita contemplativa is.”
A keresztény LMBTQ+ csoportok európai fóruma egy négy napos képzést szervezett kelet-közép európai aktivistáknak, keresztény-LMBTQ+ csoportok vezetőinek, pszichológusoknak – egyszóval olyan embereknek, akik mindennapi munkájuk során a (korábbi) vallás(uk) által traumatizált keresztény-LMBTQ+ emberekkel foglalkoznak. A képzés „Vallási trauma és internalizált LMBTQ+-fóbia” címmel volt meghirdetve, de végül csak az előbbiről volt szó. Menet közben ugyanis kiderült, hogy a legtöbb résztvevő inkább erre tartana igényt. Nem csak a segítő foglalkozások kapcsán beszélgettünk a vallás okozta traumáról, de előkerültek a résztvevők saját történetei is – előtte pedig a történetek feldolgozásához, meghallgatásához kaptunk segédeszközöket.
Azért jelentkeztem erre a tréningre, mert amellett, hogy sajnos sok, az egyház(uk), vallás(uk) részéről traumatizált LMBTQ+ embert ismerek, idén elkezdem teológiai tanulmányaimat azzal a céllal, hogy lelkész legyek. Szeretném Isten mindenkire kiterjedő szeretetét közvetíteni embertársaim felé: kiemelten pedig a vallásuk által gyakran bántalmazott LMBT+ emberek felé. Úgy gondoltam, hogy ehhez a munkához fontos megértenem, hogy az LMBTQ+ közösséghez tartozó társaimnak milyen helyzeteken kellett átmennie. Ahogy ugyanolyan fontos az is, hogy szembenézzek a saját vallássérültségemmel. Először a Kötőszó blog[1] cikkeit olvasva szembesültem azzal, hogy bizony nekem is van vallási sérelmem. A volt gyülekezetemben ugyan nem bújtam elő, de az ottani közösség általános, merev hozzáállása a dolgokhoz kamaszkorom vége felé inkább eltávolított a vallástól, mint közelebb hozott. Szerencsére ezt a közösséget még „idejében” elhagytam, így sérültségem nem vált traumává. Talán az is számított, hogy azok az emberek, akik rám hatottak, nem rendelkeztek „fundamentalista” hozzáállással. A vallási közösség által ejtett sebeket nézetem szerint még nehezebb elfelejteni és feldolgozni, hiszen ennek a közösségnek inkább a gyógyítás lenne a feladata (gondoljunk Jézus tevékenységére). Én is így voltam vele – egy jó ideig újra és újra visszatértem rá, mint a sebét nyalogató kutya, hogy gyorsabban gyógyuljon.
A képzés előtt természetesen kaptunk olvasnivalót is – Dr. Marlene Winell cikkeit a vallási trauma szindrómáról.[2] Winell könyvet is írt erről a témáról, A karám[3] elhagyása: kézikönyv volt fundamentalistáknak és másoknak, akik elhagyták a vallásukat.[4] Winell maga is keresztény fundamentalista közegből származik. Húsz évig dolgozott terapeutaként olyan kliensekkel, akiknek „fel kellett épülniük” korábbi vallásukból. Mivel nagyon fontosnak tartom ezt a témát, ebben a blogbejegyzésemben szeretném röviden ismertetni a szerző gondolatait a vallási traumáról. Az alábbi egy kivonat, és egyben egy fordítás is, nem törekszik a tökéletességre.[5]
A vallási trauma, a vallási abúzus (a vallás nevében elkövetett visszaélés) olyan téma, aminek a mentálhigiénés szakemberek nem szentelnek elég figyelmet. Többek közt az ezzel való foglalkozást akadályozza az a jelenség, hogy a vallást, vagy az egyházat kritizálni ma még mindig tabunak számít. Az egyházaknak is érdekükben áll, hogy egy kritikus gondolkodástól mentes rendszerben létezzenek. Pedig azt, hogy mennyire fontos és releváns ez a téma, mutatja az ARIS[6] 2008-as felmérése – Amerikában 1990 és 2008 között szinte megduplázódott azok száma, akik a felmérésben azt az opciót választották, hogy nem tudnak azonosulni egyik vallással sem. Ez a 18,7 millió ember feltehetően főleg a protestáns, baptista, és katolikus egyházakat hagyta el: ezek a vallások ugyanis 12,7 millió hívet vesztettek el ez idő alatt. További akadályt jelent a témával való foglalkozáshoz, hogy sok egyház a pszichológiát is világinak, ezért gonosznak, sátáni eredetűnek tartja. A depresszió, és a többi mentális probléma bűn, vagy büntetés. A fundamentalista egyházak szerint Isten az egyetlen orvos, ha pedig valakinek bármivel kapcsolatban kétségei támadnak, szintén bűnös. Ugyanígy az is, aki a saját szükségleteivel törődik.[7] Összegezve: nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy vallás által traumatizált ember egyáltalán segítséget merjen kérni. (Ha pedig elhagyja a gyülekezetet, akkor is bűnös a megmaradtak szemében: de talán immár menthetetlen is.)
Milyen tulajdonságai vannak a vallásnak, amelyik képes traumát okozni? Zárt logikai rendszer alapján működik, autoriter, és tekintélyelvű világnézettel rendelkezik. Ez a közeg mindaddig kényelmes, amíg tagjai nem gondolkodnak, és nem kételkednek. Az igazságot érintő kérdésekben a tagok csak egy külső referenciapontnak hisznek – a Bibliának, vagy a hierarchia szintjén felettük álló vallási vezetőnek. A térítés a közösségben elvárt viselkedésforma, az engedelmesség a legfőbb érték, a személyes fejlődés nem fontos. Az ilyen vallás a félelemre épít, és nézeteik szerint mindenki, aki a közösségen kívül van, tehát nem hívő, vagy nem tag, örök kárhozatra jut. De a hívők sem érezhetik magukat biztonságban, mert a világ veszélyes, a sátán uralkodik benne mindaddig, amíg Jézus vissza nem jön. Az ilyen vallás arra tanítja a gyerekeket, hogy mindentől féljenek, ami ezen a vallásos szubkultúrán kívül esik, és a legtöbb dolog ezen kívül teljesen ismeretlen is marad számukra. A félelemre építés mellett mérgező teológiai nézet az „eredendő bűn” tana is. A közösség tagjai magukévá teszik azt, hogy ők eredendően rosszak/gonoszak. Ezek az egyházak szó szerint hisznek a démonokban, és gyakorolják is a démonűzést olyan gyerekeken, akik „rosszul viselkednek”. Ezekben a közösségekben nem szabad gondolkodni, nem szabad érezni, nem szabad kérdéseket feltenni. Nem szabad a saját érzéseidre, gondolataidra hallgatni. A híveknek nem megengedett a dogma megkérdőjelezése, ha pedig így tesznek, veszélybe sodorják magukat. A gyerekek is hamar megtanulják, hogy ne hallgassanak a megérzéseikre.
E mérgező teológiai nézetek mellé társulnak a káros egyházi, vagy családon belüli gyakorlatok. Fizikai, szexuális, és lelki bántalmazások történnek a vallásos családokban és az egyházakban, ugyanis a tekintélyelvűség felügyelet nélkül működik. Túl sok a titok. A szexualitás elnyomása egyházon belül hozzájárul a gyerekek abúzusához. A homoszexualitás elutasítása is szedi áldozatait – a legtöbben öngyilkosok lesznek.
A képzésen kiegészítettük ezeket a mérgező, káros tanításokat, gyakorlatokat az általunk tapasztaltakkal. Felsorolás szintjén pl. ilyen mérgező tan az, hogy „a test rossz, a lélek jó”. Vagy az a gyakorlat, hogy a pap dönti el, hogy áldozhat-e valaki, vagy úrvacsorázhat-e. Vagy az a nézet, hogyha nő vagy, szülnöd kell, csendben maradnod, támogatnod mindenben a férjedet stb. Az a gyakorlat is ilyen, mikor másokért imádkoznak a tagok anélkül, hogy az illető ezt kérné - egyúttal szánakozva felette, és a háta mögött kibeszélve, hogy milyen rossz úton jár – ezt el is neveztük szent pletykának, amely pletyka érdekes módon megengedett az egyházon belül. Mérgező nézet az is, hogy a „kereszténység az egyetlen igaz út”, vagy az is, hogy „mindenkit meg kell téríteni”.
Ne feledjük el azonban, hogy az egyes gyülekezetek, lelkészek, szülők képesek a fentebb ismertetett mérgező tanok felülírására – nagyon sok múlik az ő szerepükön. Winell megemlíti, hogy a társadalom a traumatizált emberekkel szemben gyakran áldozathibáztatással reagál, hogy fenntartsa saját hiedelmeit. A vallási traumán átment emberek nem kapják meg a megfelelő támogatást – néhány online fórum kivételével a társadalomban nincs szó a vallás, vagy egyházak által okozott traumáról, érzelmi abúzusról. Az egyházi intézmények kultúránkban sok szempontból még mindig privilegizált intézmények – nagyon nehéz őket kritizálni. A szülőknek joga van úgy bánni gyerekükkel, ahogy szeretnének, a gyerekek pedig a szülők, vagy az egyházközség tulajdonai. Túl sok minden történik zárt ajtók mögött. El kell engedjük azt a hiedelmet, hogy a vallás egy olyan dolog, amit nem lehet kritizálni. Saját felelősségünk, hogy tudatában legyünk a károknak, amit az egyházak okozhatnak, és emberi kötelességünk együtt érezni a vallási trauma áldozataival.
[7] emlékszem, hogy az „önkiteljesedés” pl. mennyire negatív, világi, vagy bűnös fogalomnak számított volt gyülekezetemben, vagy pl. a jógát is rossz szemmel nézték
