Régóta, már tavaly óta meg akarom írni ezt a posztot. Nincs is rá jobb alkalom, mint most, az „ellenzéki”, állampolgári tüntetés után – fáradtan, kicsit betegen. Jó, hogy sokan voltunk, de mindez nem elég. Sok-sok éves, bebetonozott, alaposan kigondolt struktúrákat kéne lebontani, és ehhez nem lesz elég még egy tüntetés, meg még egy, míg végül elfogy a dühünk, és egyre kevesebben leszünk. Nem fog ez egyik napról a másikra menni sajnos, túl sok idő telt el ahhoz. Lassan tudunk csak összeszerveződni, egymást erősíteni. A választások előtti és utáni szűk időszak azzal telt el, hogy a pártok egymást szidták: ki mindenki volt akadálya az összefogásnak, kivel lehet, és kivel nem együttműködni. Annak, hogy kimenjek az utcára, elsősorban nem a választás újrakövetelése volt az oka, hanem a soroslista megjelenése. Az tette fel az i-re a pontot.
Onnantól kezdve motoszkál bennem ez a téma, hogy tavaly elmentem Nádas Péter Világló részletek felolvasó estjére. Mert akkor ő ott, a felolvasáskor, és a könyv megírásának folyamatában sem tett mást, mint radikálisan felvállalta a megtisztulást. Felvállalta, hogy szembenéz a múltjával. Nem csak az övével, nem csak arra, amire emlékszik, hanem felfedi a tudattalant is, és szembesít minket vele. És a Világló részletek, ahogy NP minden önreflexiója, nem csak az ő családjának továbböröklött és továbbörökített története, hanem a mienk is. Mit hordozunk, milyen traumákat, sérüléseket? Ezekkel szembenézni a legbátrabbak kiváltsága. A megtisztító és feltáró munkálatok után jöhet csak az újjászületés. Bonhoeffer, Martin Luther King, B.R. Ambedkar – bátor emberek. Konferenciát szervezett róluk főiskolám, és bár aznap (április 8.), bevallom erősen hittem még a kormányváltásban is, az utána jövő egy hétre nagy reménységet adott, amit ott hallottam.
Az emlékkonferencia igehirdetésében Iványi Gábor ugyanarról a textusról prédikált, mint mikor kis egyházszakadásunk megtörtént (a METé és Magyar Metodista Egyházé). Ez a textus a 2Móz 14, Izrael kiszabadulása a rabszolgaság földjéről. Ebből idézek most szakaszosan: „De Izráel fiai kivonultak az ÚR kezének oltalma alatt. Az egyiptomiak tehát üldözték őket – a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje –, és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cefónnal szemben. A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az ÚRhoz. Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?! Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk Egyiptomot?! Mert jobb nekünk, ha Egyiptomot szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg! De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az ÚR!” „Ekkor elindult az Isten angyala, aki Izráel tábora előtt járt, és mögéjük ment. Elindult az előttük levő felhőoszlop is, és mögéjük állt. „Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az ÚR pedig egész éjjel erős keleti széllel visszafelé hajtotta a tengert, és szárazzá tette a tengerfeneket, úgyhogy a víz kettévált. Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról.” „A hajnali őrségváltás idején rátekintett az ÚR a tűz- és felhőoszlopból az egyiptomiak táborára, és megzavarta az egyiptomiak táborát. Megakasztotta a harci kocsik kerekeit, és nem engedte, hogy azok gyorsan haladjanak. Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Meneküljünk Izráel elől, mert az ÚR harcol értük Egyiptom ellen!” „Az ÚR pedig ezt mondta Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy a víz visszatérjen az egyiptomiakra, a harci kocsikra és lovasokra! Mózes kinyújtotta a kezét a tenger fölé, és a tenger visszatért reggelre a medrébe egyenest a menekülő egyiptomiakra. Így hajtotta bele az ÚR az egyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatért a víz, és elborította a harci kocsikat és lovasokat, a fáraó egész haderejét, amely utánuk ment a tengerbe. Egy sem maradt meg közülük. Izráel fiai viszont szárazon mentek át a tenger közepén, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. Így szabadította meg az ÚR azon a napon Izráelt Egyiptom kezéből.”
Ez a történet egy csodálatos történet arról, hogy mennyire másfajta hatalom az Úré, mint az embereké. Ő képes irányítani a tengert, és egy kis járattal utat biztosít népének a tenger középen, hogy ne érje őket víz. Sőt, még az ellenséget is jobb belátásra bírja: az egyiptomiak észlelik, hogy itt egy nem emberi hatalommal állnak szemben, ami ellen nincs értelme küzdeni. Megzavarodnak, megakadnak a harci kocsik szekerei az isteni csoda láttán. A prédikátor IG is utalt erre a „szent elbizonytalanodásra”.
A történetben Izrael népe elindul a szabadság felé. A szabadságnak nem alternatívája a rabság, és nincs mese, el kell indulni. Egyrészről túl közel van a szolgaság helye, és messzebb kell menni onnan. Másrészről be kell látni, hogy a fáraóval nem lehet megegyezni. Az ő struktúrájában nincs lehetőség a szabadságra.
Viszont a rabság és a szabadság között mindig van egy tenger, amin át kell menni. Az én interpretációmban a tenger a katarzis, a megtisztulási folyamat. Tudniillik át kell mennünk valamin ahhoz, hogy új kezdődjön el. A régi, berögzült attitűdnek teljesen el kell tűnnie ahhoz (megütök valakit, mert együttműködött valakivel, akivel nem lett volna szabad), hogy új szülessen. (KG gratulált a választás nyertesének, nem vidáman. Miért? Mert így szokás demokratikus helyeken. Biztos, hogy nem volt könnyű, de túllépett ezen.) Amíg nem állunk szóba azokkal, akik szerint egy kicsit más a világ, és akik talán beszélni szeretnének, de nincs, aki meghallgatja őket, addig nem lesz megtisztulás. Mert nekik sem biztos, hogy van alternatívájuk, és mert lehet, hogy ők is a kisebbik rosszra szavaztak. Míg a saját buborékunkból nem lépünk ki egy kicsit, addig nem lesz változás… És amíg nem ügyek mentén kezdünk politizálni, és nem a helyi, lokális faültetéseken, piacokon dolgozunk együtt (ez az ökumenikus charta hitvallása is - http://www.katolikus.hu/okumene/chartao.html), hanem a minket elválasztó jelenségeken vitázunk, addig csak marad a marakodás. A tenger mosógép, biztosítja a szabadság felé vezető úton a megtisztulást.
Ezen az úton az ember kimerül, és bár utólag kalandnak tűnt az egész, akkor nem az. Kísértések, és bukások vesznek körül bennünket. Ámde visszamenekülni Egyiptomba nem lehet alternatíva. Ostorozhatjuk a politikusokat, de nekünk kell cselekedni. A kérdés csak az, hogy elköteleztük-e magunkat.
Nem erővel kell erőre válaszolni - bár ezt mondta egy politikus. Fegyvertelenül, erőszakmentesen, de kötelességünk ellenállni. Kellenek bátor, felkészült emberek, közülünk valóak, akik ki tudják vezetni a népet a rabszolgaságból. Olyan emberek, akik nem ijednek meg akkor, ha saját társaik ekézik őket. Martin Luther King-et saját lelkésztársai ítélték el egy levélben. Miközben börtönben ült, onnan válaszolt nekik. Onnan idézte fejből a Bibliát. És ebben a levélben fejtette ki azt is, hogy egy erőszakmentes mozgalomnak milyen fontos elemekre kell épülnie. Ezeket röviden ismertetem. Első lépés: a tények begyűjtése. Milyen igazságtalanságai, visszaélései vannak a rendszernek? Aztán következik a tárgyalás – ez párbeszédet jelent a csoportok között. Majd a belső megtisztulás, pl. oktatással. Itt a cél, hogy az embereknek legyen belső ereje, hite. Ez nagyon fontos. Legyenek tisztában azzal, hogy hogyan kell erőszakmentes módon reagálni az őket érő erőszakra. Végül pedig a konkrét lépések, tettek következnek. Ez önszerveződést, erőszakmentes tüntetéseket, követeléseket jelent. Céluk, hogy a hatalom szembesüljön az igazságtalanságokkal, és tárgyalás kezdődhessen egy igazságosabb bánásmód irányába.
A bátor emberek minden közegben ellenállást váltanak ki. Martin Luther King-et is sokan tartották nem kereszténynek, mert nem volt „illedelmes”, vagy megalkuvó. A kereszténység sohasem a megalkuvásról szól. Nem kritikátlan engedelmesség, hanem folyamatos kritikai pozíció, ahogy az egyik előadó fogalmazott a konferencián. Ha keresztény vagyok, folyamatosan ellenzékben vagyok. Mindig kritikával szemlélem a világot, a politikát.
A továbbiakban az ő előadásának főbb, számomra fontos gondolatait szeretném ismertetni a már említett Bonhoeffer - Martin Luther King konferenciáról.
A keresztények feladata, hogy a megváltás és az igazság evangéliumát hirdessék, és hogy a szisztematikus gonosz ellen profetikus hangjukkal fellépjenek. Hogy aktivistaként részt vegyenek a civil munkában. Ők a kórus, akik Amerikában a lelkész háta mögött állnak. Mi a valóság? Hogy Isten megbékítette a világot Jézus által. Ez nem csak egy ígéret, ez egészen valóságos. A keresztényeknek meghívása van arra, hogy ebben a megbékéltető folyamatban ők is részt vegyenek. És ez ugyanolyan valóságos, csak éppen egy másik korszakban, időben.
Isten a világban a következő mandátumokkal van jelen: a család, a munka, az egyház és a világ révén. Ezek nem tökéletesek, mert az ember sem tökéletes. De az egyháznak a megbékélést kell hirdetnie. Az állampolgároknak pedig nem az a feladatuk, hogy az államot szolgálják.
Isten parancsa a szabadság, és az élet. Ne feledjük, hogy sohasem arról szólnak a parancsolatai, hogy mit csináljunk és mit ne. A parancsolatok középpontjában az élet, a szabadság, a szeretet, és a kapcsolódás van. Néha szem elől tévesztjük a középpontot, és így veszélybe kerül a szabadság, vagy a szeretet. Pedig nekünk nem „etikus” embereknek, hanem egyszerűen embereknek kell lennünk. Ha a saját érdekem és a saját véleményem többre tartom, mint a másik embert, az maga a pokol.
Ha én azt mondom, Isten velünk/velem van, akkor ez azt jelenti, hogy egy ismeretlennel is vele van, és hogy az az ismeretlen az én embertársam. A radikalizmus radikalizmust szül, és elfelejtünk beszélni egymással. Mert hiába vannak meg a kis szabadság-szigeteink, ha ezek bástyákká, vagy elefántcsonttornyokká válnak – és erre nagyon is hajlamos az értelmiségi csoport. Hogy csak a saját hangját hallja meg, hogy körkörösen filozofál, miközben mellette nem kapnak levegőt, és a társadalmi olló megállíthatatlanul nyílik tovább.
Ahhoz, hogy a hatalmat elszámoltathatóvá tegyük, egy civil társadalomra van szükségünk. Ehhez pedig egy szentek közösségére van szükség. Akik fontosnak tartják, hogy a hangjukat hallassák a társadalomban, az egyházban, és akik hisznek ezek elszámoltathatóságában.
Az a vallás, ami felülről szerveződik, sosem lehet jó. Alulról kell szerveződnie. A hitnek szívből kell jönnie, és nem a hatalom felől. Lengyelországban a katolikus egyház elkezdett beleszólni a törvényhozásba, és a hatalomnak vallásos színezete van (ahogy itthon is..). Ez Lengyelországban a vallás halálához vezethet.
Ha a kereszténység nem a közösség minden egyes tagjáról és tagjához szól, akkor az nem kereszténység, hanem a közösség víziója.
Jézus keresztje nem egy eszköz, és veszélyes, ha a kormánnyal szembeni érzelmek a vallás elleni érzelmekké is válnak. A saját életünkben és mikrokörnyezeteinkben kell hívőnek lennünk.
Nem kényszeríthetjük az embereket a szabadságra, de meghívhatjuk őket olyan közösségekbe, ahol a szabadságnak helye van. A kis csoportok a túlélés zálogai.
Keresztényként az élet teljessége, és a szabadság felé kell haladnunk.
