„… egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható”

                                                               (Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

 A berlini holocaust-emlékmű föld alatti része a számok mellett naplótöredékekből áll, míg a felszínen a különböző méretű beton sztélék közé fák nőttek. A sztéléken verebek ugrálnak.

A Zsidó Múzeum épületének négy belső tengelyén játék mackó, írógép, varrógép, és képeslap a kiállítás része. Itt található a „Kiűzetés Helye” is. Ennek a térnek a kőoszlopaira nyáron olívafák nőnek. Az „Emlékezet Tere” egy függőleges irányban hatalmas, négy szűkülő fallal körülvett, szinte légmentes tér. Szinte, ugyanis a városrész kinti zajai érzékelhetőek. Az épületben van még egy tér: ez nem áll másból, mint különböző méretű vas arcokból. Számuk annyi, hogy beborítja a padlót.

„Sunt lacrimae rerum” – tartja a latin közmondás. „A dolgoknak is vannak könnyei”. „/Sírnak, mint néma lelkek(…)/ halottlan holtak és örökre lárvák, / léttelen lények, tompa darabok./” – írja Babits Mihály[1]. Tárgyiasnak nevezett költészet tudja visszaadni ezt a fajta nem múló fájdalmat. Tárgyiasság és légies, szárnyaló létű költészet – ritkább ennél nagyobb ellentmondás. De a könnyekről lehet beszélni. A nagy vulkánkitörés után vagyunk, a tárgyakat már megszilárdította a láva hősége. „Elnehezedtek a tündérléptű lányok a háború hallgatag évei közben”[2]. Az a „à la recherche” távlatában megmarad a kő, a sztélé, a (vers)töredékek, a ráncok, az idézetek, a behívók. Elnehezült tündérlépés – épp olyan feldolgozhatatlan paradoxon, mint a kiállításon látott, gyerek nélküli játék mackó.

A pohár, az írógép, a kőoszlop, a beton sztélé. Nincs, aki ebből a pohárból igyon, csak eltemetetlen, „halottlan holt”-aink, vas arcaink.

Nézem, de nem bírom nézni, pláne felfogni a vas arcokat. Hiába az olívafák az kőoszlopokon. Hiába a sztéléken ugrándozó verebek. Süt a nap. Mesél és hallgat a kő.

[1] Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum

[2] Radnóti Miklós: A la recherche