Könnyed, fehér balett táncosnők - szemben a súlyos, fekete farkasokkal. A farkasok a semmi peremén, a határvidékről nézik az emberek színpadát. Tekintetük kunyerál, és lesben áll. Keresik a zsákmányt: megjósolhatatlanul támadó éhezők. Ám az előbb még könnyednek tűnő táncosok (balettszoknya férfi felsőtesten) le vannak kötözve. Nehezen tudnak lépdelni. A transzállapot jelenthet egyfajta meg-, vagy lekötözöttséget. Egyszerre húz és köt a föld valahova. Húz a tested, amit valaki más választott ki, nélküled. Nem (vagy csak nagyon nehezen) bújhatsz ki belőle. BDSM szerepjátékban a „B” bondage-t jelenti: a partner lekötözését. Ezen kívül rabszolgaságot. Megnyugvást adhat, hogy mindez átmeneti, illékony (ld. El Kazovszkij és a hit viszonya[1][2]). Életünk csak átmenet: transz-lét. A „transz” szó jelentése = át-menet. Átmenet és átlépés egy másik világba, ahol elszáll(hat) a lélek.

A lét átmenetiségét támasztja alá El Kazovszkij azon gondolata is, hogy földi létünk nem más, mint a purgatórium maga. Tüzes, elhagyatott, magányos, kínzó sivatag.

Művészetében nem nyújt feloldozást, mert mi (és ő?) csak a megkötözött létet látjuk, az élni nem tudást. Vagy legalábbis a minimum duplán nehezített életet. El Kazovszkij tudatosan vállalta a tragikum művészetét. Egyik nyilatkozata szerint ő nem a homály festője, mert a homály nem tragikum[3]. A homályban elképzelhető a remény. El Kazovszkijtől pedig nem kapunk reményt.

 A tragikum kapcsán felmerül bennem a kérdés: a mi kis bináris világunkban lehet-e a binaritáson kívül létezni? Megteheti-e az ember (és hogyan), hogy nem választ nemet? Ráadásképpen El Kazovszkijnál nem csupán egy vagy-vagy választással állunk szemben: a vagy-vagy-on túl létezünk. Az élet szerinte a vagy-vagy megsokszorozott, végtelen kiadása. Vajda Lajos kétarcú madarának transzponálása. A két emberarcú, egy farkaskutya testű variációk végtelen halmaza. Vándorállatok a képeken - ahogy ő maga kiemelte a többesszám jelentőségét. Többesszámban, és hatványozottan is ott ülnek, vagy fekszenek képein. Az egyszemélyes vívódás nem tükrözi eléggé a szenvedést. El Kazovszkijnál nem elég „csak” két dolog közül választani. A kettőződéssel, a kettő hatványaival nézünk szembe.

A földi létben ebből a megkötözött állapotból kell létrehozni lehetetlen artistamutatványt. El Kazovszkij az egyensúlyozást művészi szintre emeli. Egy deszka billeg hegycsúcsra, vagy vékony oszlopra tűzve. Rajta a megszokott figurák. Nagyon veszélyes helyzet: bármelyik pillanatban kibillenhet. A felfokozott veszélyérzet, a fenyegetettség festője.

Élete vége felé fokozódik képein a magány, és a reménytelenség.

A vándorállatoknak és lényeknek mindvégig pontos mértani helye van képein. -Tól –ig tartanak. Vektorokkal mozgathatók. A nézők pedig odaszögezve nézik azt az elképesztő mutatványt, ami El Kazovszkij képein folyik. A farkasállatok pórázon tartva követik szemükkel, ahogy a táncosok reménytelenül repülni  próbálnak. A dolgok nem tudnak mozdulni. Hogyan tudna egy kutya evezni?  

Az összekötözöttség tragikus helyzetét fokozva oldalt időnként megjelenik egy kés, vagy kasza – hegyes, döfésre alkalmas tárgy. Sose tudhatjuk, mikor jön el a pillanat. A konstans fenyegetettség állapotában vagyunk. Az elviselhetetlenség határán. Onnan nézzük a szenvedést. És a szárnyas oltár helyén is csak „pokolkát” találunk a „beépített szekrényben”.

[1] „ Hit nélkül persze semmilyen normális ember nem érezheti magát jól a bőrében. Ha tudnám, hogy lesz egy másik bőröm, akkor nagyon jó lenne ez a mostani is.” 125. oldal, Cserjés Katalin és Uhl Gabriella (2012, szerk.): Látáscsapda: Beszélgetések El Kazovszkijjal. Magvető Kiadó, Budapest.

[2] „Tehát ha sikerülne nekem, ha valamilyen misztikus módon rám szállna a hit, és tényleg megkönyörülne rajtam az Isten, és ebben a csodában részesítene engem, akkor én repülnék, és tényleg szabad madár lennék. Olyan szabad lennék és olyan boldog, hogy az sem érdekelne, hogy épp egy női testbe születtem bele, hiszen majd lesz más. Ez a pillanat, ami a mostani életem, kit érdekel?” 242.oldal, uo.

[3] „A homály zavar és untat. A homály is reménytelen, de nem tragikus.” 173. oldal, uo.