„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Ez a mai Igénk, és ebben a mondatban benne van az élet: „teremtett világ”, benne van a remény: „sóvárogva”, és benne van a tanítványság, és testvériség. Szeretném a római levélből felidézni azt a szövegkörnyezetet, amiben ez az Ige van.

„Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. (…) „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel,hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. (…) Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”

Vannak, akik szerint a római levél nem más, mint Pál evangéliuma. Az élet lelkének törvénye megszabadított a bűn és halál törvényétől, ezt hallottuk az előbb. A jézus-követés élet és szabadság, nem elnyomó iga, nem teher, nem rabszolgaság. Nem a félelem lelkét kaptuk, ami pusztít és bénít, hanem a gyermekség lelkét. Pál szavaival a fiúság lelkét, de hadd terjesszem ezt ki, mert ez sokkal univerzálisabb, nem nemekre redukált. A görögben a „fiúság” υἱοθεσία (huioteszia), ennek egyik első jelentése „örökbefogadott állapot”! A „gyermekké fogadás” lelke - ahogy más fordításban[1] szerepel.

Először is, mit jelent Isten gyermekének lenni? Isten örökbe fogadott minket, és hiába vagyunk kicsik, nem félünk. Az élet törvénye, amit a Lélek hirdet, az az, hogy élnünk kell, nem halunk meg, hanem élünk, és életünk tanúbizonyság. Nem véletlenül vagyunk életben.

A Lélek által ezt kiáltjuk: abbá! Jézus a kereszten ezt mondja: abbá, ez az utolsó sóhaja. Tanítványságunkban, gyermekségünkben mi is így kiáltunk fel: „abbá”! Ez a szó arámi nyelven szigorúan családon belüli megszólítás: a gyermekek hívják így apjukat, ez bensőséges és különleges viszonyt jelent. Ez a viszony azt is jelenti, hogy Krisztussal együtt szenvedünk. Erre a közös szenvedésre van angolul egy gyönyörű szó a compassion, ami együtt szenvedést, együttérzést is jelent, és akár közös szenvedélyt. De nem a halálról van itt szó, hanem az életről. Mi jézuskövetőként örököstársai vagyunk Krisztusnak. Ez az együtt-érzés a továbböröklődés, ez a mi örökségünk és életünk, együtt érezni és együtt mozogni másokkal. A gyermekség rokonság, hasonlatosság: Istenhez, és ebből következik az emberekkel való testvériség is, mert mindnyájan az ő képére formáltattunk.

A teremtett világ sóvárogva várja az Isten gyermekeinek megjelenését. A teremtett világ sóvárogva várja azokat, akik tudnak segíteni, akiknek van valamijük, amit örökségként kaptak. Ez a sóvárgás vágy arra, hogy egymással legyünk, testvériségben, hogy Istennel legyünk, ahol lenni jó, olyan, mint mikor a három tanítvány láthatja Mózest, Illést, Jézust beszélgetni egymással, és Péter mindenképpen tovább szeretne maradni, mert jó a társaság, mert jó volt nekik ott lenni. És vágy arra, hogy Isten velünk legyen, a köszöntő zsoltár szavaival: „ígéreted szerint ments meg engem! Szabadításodra vágyom, Uram”!

De ez a sóvárgás nem csak vágy, hanem remény is,

és erről a várakozásról, sóvárgásról kérdez kicsit másképpen Dienes Valéria is: „Hol van ez a megfoghatatlan pillanat, amelytől üdvösségem függ?

Olyan pillanatnak kell lennie, amely tőlem függ. És olyannak, amelyet ha egyszer elszalasztottam, még időfolyásom mélységeiben megtalálható. Olyan pillanatnak, amit végleg nem lehet elveszíteni, amíg testben van a lélek.

Lehetősége velem fut az időm hullámain. Ha nem együtt születtem vele, akkor a lehetősége kísér. Útitársam. Talán olykor szinte elhagy. Mintha nem volna. Ilyenkor elfog a teljes hitetlenség. Talán élek benne esztendőket. De a pillanat csak rejtőzik. Várja a sorát. Az élet tényei készítik ezt. Hogy felötlik-e, attól függ, miképpen válaszolok az „élet” szavaira.

Az élet mondatokat intéz hozzám. Meg kell értenem és meg kell válaszolnom. Válaszom attól függ, hogy felötlik-e bennem az üdvözítő pillanat. Olyan, mint a varázsvessző vagy mentőcsónak, sokszor akár az utolsó szalmaszál.

Tőlem függ-e, hogy felmerüljön? Ha nem függ tőlem, újra összeomlik minden. Ha úgy vagyok készítve, hogy felmerüljön, vagy úgy, hogy ne merüljön, akkor nem én választom üdvösségemet vagy kárhozatomat, hanem az, aki készített.”

Ahogy a mai lekciónkban hallhattuk, ilyen felfoghatatlan ígéretet és reményt kapott Abrám is. Nem tudta előre, hova megy, nem látta, útravalónak csak egy kijelentése volt az Úrtól. És ez volt sok mindennek a kezdete, a genezis.

Amikor a főiskolai felvételimet írtam, jeligém a „remény” volt – egyrészt prózai okok miatt, mert héberül és oroszul is nagyon tetszik ez a két szó: מקווה (hatikvá) és надежда (nagyezsda). Másrészt ide vonzott és hívott Isten. Nem láttam pontosan előre az utat, reményt kaptam az Örökkévalótól.

De Pál beszél a másik oldalról is: a hiábavalóságról, és reménytelenségről, nem csak az életről és reményről.

A halálvágy, a félelem, a szorongások, a hiábavalóság, a „romlandóság szolgasága” egy olyan körforgás, amibe könnyű belekerülni, és nehéz elereszteni, ez a saját depressziós tapasztalatom. Ezek az érzések lebénítanak, és dermesztő hatásúak. Ebben az állapotban nem lehet cselekedni, nincs erőm, őrlődök a minden pocsék érzésében. Nincs kiút, nem látunk és nem is keresünk reményt. Más a fókusz. Mikor szenvedünk, akkor csak a szenvedés van. De Isten azt mondja, hogy ebben az állapotban is, ebben a teljesen reménytelen és reménymentes állapotban, ebben a teljes erőtlenségben is nagyon szeret, nem vet el, sőt, ezzel együtt szeret minket. Ebben a mélységben is velünk van, még akkor is, ha ott és akkor nem látható, érezhető. Isten szeretete nyilvánvaló és jelenvaló, kitartó, ha nem érezzük, még akkor is.

A levél írója sehol nem utal arra, hogy ne lenne szenvedés, hogy az elkerülhető lenne. Sőt, ízelítőt ad ebben a levélben a missziói munkája során őt ért viszontagságokból. Nem ígéri, hogy Isten ezekből kiszabadít, de azt annál inkább, hogy ezek között megszabadít és felszabadít.

A jelen szenvedései eltörpülnek amellett, amit nem láthatunk, csak reménykedhetünk benne, és sóvároghatunk utána. Nagy hangsúly van az igeszakaszban a reménység mozzanatán, ebből jön a várakozás és sóvárgás.

Mi a mi vigasztalásunk?

Hogy az egész teremtetett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik. Hogy a teljességre való egyetemes várakozás idején a Lélek is vállalja a közösséget az emberrel és világával. A Lélek által Isten hozzáköti magát az emberhez, nem nélkülünk, hanem általunk akar cselekedni.[2]

Hogy „üdvösségünk reménységre szól”. Az, hogy esetleg kaptunk a Lélek első zsengéjéből, nem mentesít a szenvedés alól, azzal nincs minden elintézve, azzal semmi sincs elintézve! Semmivel sem vagyunk jobbak, mint mások, és ez az, ami nekem segíteni tud, ha elbizakodom vagy gőgös kezdek lenni. Régebben a lelkészekről egy olyan kép élt bennem, hogy ők tökéletesek, példamutatóak abban, hogy jobbak. Aztán rájöttem, hogy abban példamutatóak, hogy fel merik vállalni a gyengeségeiket, erőtlenségeiket, hibáikat. Folyamatos tanulásban vagyunk, hogy mit is jelent Isten gyermekének lenni. Ez a folyamatos tanulás és úton levés folyamatos remény. Még mindig nem értük el azt, ahova megyünk.

De mit kaptunk? Mit örököltünk? Mi az, hogy Isten fiait és lányait, és minden teremtményt, akik ezekbe a kategóriákba nem férnek bele, Isten Lelke vezérel?

Hogy a Lélek segít erőtlenségeinken.

Hogy ahogy meg van írva a zsoltárokban: „Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.”, de Ő ismeri a szívnek titkait, és velünk van. Mindezekkel szemben, minden támadással és váddal szemben Vele vagyunk. A halálból életre szabadított fel.

Hogy lehet, hogy nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek, akinek gondolata élet és békesség, esedezik értünk. Amint kimondtuk, hogy nem én vagyok a főnök, vezess uram, amerre akarsz, én azt tapasztalom, hogy ő sodor és hajt. Az Ő Lelkét örököltük, aki visz tovább reménységgel, sóvárgással, vággyal arra, amit nem látunk, csak állhatatossággal várjuk. Ez egy drive, egy hajtóerő.

Élet és halál, jelenvaló sóhajok és eljövendő remények, magasság és mélység mind itt vannak. De semmi sem választhat el az ő szeretetétől, Lelkének irányítása alól.

^„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől” és a reménységtől. Ámen.

[1] Káldi-Neovulgáta

[2] Dr. Varga Zsigmond In: A Szentírás magyarázata, Református Zsinat Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1974.